Az Egyesült Államokban virtuális polgárháború zajlik, ahol két egymást ignoráló ország ütközik meg egymással.
06. 27.
William Galston a Wall Street Journal „házi” külpolitikai kommentátora (Walter Russell Mead mellett), és meglehetősen jók a kapcsolatai azzal a konglomerátummal, amelyet Eisenhower 1961-es búcsúbeszéde óta katonai-ipari komplexumnak szoktak nevezni[1].
Tulajdonképpen nem mond semmi újat, de egy dolog, ha valamit egy amúgy tekintélyes külpolitikai szakértő fejteget ( 06. 21.), mint például Christofer Chivvis , a Carnegie American Statescraft nevű programjának az igazgatója, és megint más, ha olyasvalaki, aki az említett komplexum véleményét közvetíti[2] :
Zelenszkij reméli, hogy visszafordíthatja Oroszország területi nyereségeit, és azt ígéri, hogy felszabadítja az olyan városokat, mint Kerszon és Mariupol. „Csak legyen elegendő fegyver” – mondta, ez pedig egyszerűen a Nyugat „politikai akaratán” múlik.
Azok a katonai szakértők, akikkel konzultáltam nincsenek meggyőződve erről. Az orosz egységek beásták magukat, hogy megvédjék az elfoglalt területeket, és a fegyverek és a felszerelés tekintetében elért paritás valószínűleg nem lesz elég az egyértelmű győzelemhez. Persze, a Zelenszkij-kormányzat megérdemel egy méltányos esélyt, hogy felszabadítsa, amit remél, és partereinek támogatniuk kell ebben.
Az igazi probléma abban rejlik, hogy mi lesz akkor, ha az ukránok kudarcot vallanak, és a háború egy véres, az első világháborúra emlékeztető állóháborúvá válik. Ha a harc elhúzódik, nagyobb lesz annak a valószínűsége, hogy az európai közvélemény fellázad az emelkedő energiaárak és a konfliktus által okozott gazdasági visszaesés miatt.
Közben Amerikában egyre nő a képviselőházi republikánus ellenzék ellenállása a nagyszabású segélycsomagokkal szemben, és az őszi képviselőházi konzervatív győzelem megnehezítheti a további támogatás keresztülvitelét.
Ha a háború a politikai akarat elhúzódó konfliktusává válik, Vlagyimir Putyin a Biden-adminisztráció minden erőfeszítése ellenére győzedelmeskedhet.
Már elkezdhetünk azon gondolkodni, mi kellene ahhoz, hogy meggyőzzük Ukrajnát: fogadjon el egy olyan megállapodást, amely biztosítja fennmaradását és szuverenitását, még ha teljes területi integritásának a helyreállítása nem is lehetséges. Ha én Zelenszkijnek volnék, nem adnám alább egy új Marshall-tervnél, hogy újjáépítsem az országomat, felgyorsítanám az EU-belépést, és igyekeznék megszerezni a kötelező érvényű biztonsági garanciákat az Amerika által vezetett koalíciótól.
Egy másik konzervatív személyiség, a pastu származású Zalmay Khalilzad, volt amerikai ENSZ-nagykövet és afganisztáni megbízott (ő hozta össze Trump idejében a megállapodást a tálibokkal, lehetővé téve ezzel Biden számára az amerikai kivonulást) szintén az ukrajnai háború gyors befejezését szeretné[3]:
Egy elhúzódó és költséges konfliktus Európában, amely elnyeli az amerikai katonai erőt és diplomáciai figyelmet, és Oroszországot egyre inkább függővé teszi Kínától éppen úgy Kína érdekeit szolgálja, mint a szeptember 11 utáni történések. Ennélfogva fontos ennek a konfliktusnak a mielőbbi befejezése egy olyan megállapodás keretében, amely elfogadható mind Oroszország, mind pedig Ukrajna számára[4]. Ennek a lehetséges rendezésnek a feltételeit a katonai realitások és elvárások fogják megszabni az elkövetkező hónapokban.
Az a hatalmas gépezet, amelyről beszéltem, és amely a múlt század közepe óta mindig is el volt és most is el van tökélve arra, hogy Amerika globális szupremáciáját minden lehetséges módon, tehát ha kell, akkor háborúval is fenntartsa, nem érdekelt az Egyesült Államok katonai és pénzügyi erejének a felesleges elfecsérlésében.
Khalilzaid egy 1995-ös tanulmányában leszögezte[5]:
Az Egyesült Államok, ha szükséges, katonai erőt kell hogy alkalmazzon azért, hogy a hegemóniáját a kritikus régiókban fenntartsa. Jelenleg két olyan régió van, amely ellenséges hatalom befolyása alá kerülve globális kihívást jelent: Kelet-Ázsia és Európa. A Perzsa-öböl más okokból nagyon fontos – olajkészlete létfontosságú a világgazdaság számára. Hosszú távon az egyes régiók viszonylagos fontossága változhat. Egy régió, amely most kritikus fontosságú az amerikai érdekek szempontjából, kevésbé fontossá válhat, míg valamelyik másiknak nagyobb lehet a jelentősége.
Érdekes koincidencia, hogy a jelek szerint éppen most, az ukrajnai háború idején jött el az ideje annak, hogy Amerika egyértelművé tegye, hogy az európai régió geopolitikai szempontból kevésbé fontos számára, mint Kelet-Ázsia. De akár meg is fordíthatjuk a logikai sorrendet: lehet, hogy pontosan azért jött el most az ukrajnai háború ideje, mert Kelet-Ázsia fontosabb Amerika számára, mint Európa.
A lényeg mindenképpen az, hogy miközben Amerikában sokan – főként ideológiai okokból – mindenképpen Oroszországgal szeretnének szembeszállni, azok, akik úgy gondolják, hogy az amerikai kül- és védelmi politikát nem az ún. értékekre, hanem az érdekekre kell alapozni, amiatt aggódnak, hogy ez csak elmélyíti az Oroszország és Kína közötti Amerika-ellenes stratégiai szövetséget. „Ha – írja Elbridge Colby egy tweetben – Ázsiában és Európában egy időben törne ki háború, abszolút világossá kell tennünk, hogy a prioritásunk: Ázsia.”
Ugyanezt Colby május 20-án valamivel bővebben is megfogalmazta:
Nagyon reális az esélye egy nagyszabású háborúnak Kínával az elkövetkező években. Közben azoknak, akik szívesen megdupláznák a tétet Európában és bővítenék a Nato-t, nincs semmilyen komoly tervük arra, hogy a kínai veszéllyel szembenézzenek. Hogy fog ez kinézni, ha Ázsiában csúnyán megver majd bennünket Kína?
Lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy túlzok. De Kínában megvan az akarat és egyre inkább a sürgősség tudata is, hogy kiálljon ellenünk a számunkra (és mellesleg a világ számára is) döntő fontosságú kérdésekben. Nem kellene ezzel kísérletezni.
06. 28.
Úgy tűnik azonban, hogy az Ukrajnával kapcsolatos hangulat az amerikaiak globális stratégiai dilemmáitól függetlenül is „egyre komorabb”[6]. Richard Haass veterán diplomata és a new york-i Council on Foreign Relations elnöke így nyilatkozott erről:
Mind a valóság, mind pedig a hangulat megváltozott. A mérleg nem Ukrajna, hanem Oroszország felé billen, tekintettel a csata mostani jellegére. Úgyhogy a kérdés ez: mi az, amit az eddigieken túl az egyes országok hajlandók még megtenni, hogy segítsék Ukrajnát katonailag és gazdaságilag? A trend mindenesetre egyre kijózanítóbb.
Aaron David Millert, egy másik volt diplomatát és a Carnegie tudományos főmunkatársát szintén a Washington Post idézi:
A delphoi jósda sem tudná megmondani, hogyan fog ez végződni. Egyik fél sem bizakodhat a győzelemben, és lényegében nincs kilátás kompromisszumra sem. Tolsztoj jegyezte meg egyszer, hogy a harcos két legnagyobb barátja az idő és a türelem. Ez az igazi probléma, amivel Biden Ukrajna-politikájának szembesülnie kell.
Ez a nyomott hangulat lehet a magyarázata annak is, hogy Henry Foy, a Financial Times brüsszeli tudósítója egy szerintem fontos beszélgetést közölt Orbán Balázzsal, a magyar miniszterelnök politikai igazgatójával, amelyből kiderül, hogy a magyar kormány Ukrajnával kapcsolatos álláspontja ugyan nem örvend nagy népszerűségnek az EU-n belül, de tekintettel a súlyosbodó gazdasági helyzetre és az ezzel összefüggő fenyegető összeurópai politikai bizalomvesztésre, oda kell rá figyelni[7].
Íme a londoni lap brüsszeli tudósítója, Henry Foy által jegyzett cikk szövege:
Magyarország azonnali béketárgyalásokra hívott fel az Ukrajna és Oroszország közötti háború befejezése érdekében, figyelmeztetve, hogy az elhúzódó konfliktus gazdasági válsághoz vezet, ami veszélybe fogja sodoni az európai kormányokat.
A négy hónapja tartó ukrajnai háborúban a gyors tűzszünet Európa egyetlen esélye arra, hogy elkerülje a bénító recessziót – mondta Orbán Balázs, Orbán Viktor politikai igazgatója, azt jósolva, hogy a többi uniós kormány a következő hónapokban Ukrajna katonai támogatása felől a racionalitás és a konfliktus gyors befejezése felé mozdul el.
Magyarország régóta Moszkva legközelebbi partnere az EU-ban, és a háború kezdete óta frusztrációt váltott ki Brüsszelben amiért vonakodott minden kapcsolatot megszakítani Moszkvával és nem támogatta egyértelműen Volodimir Zelenszkijt.
Magyarország egyes uniós partnerei túlságosan is lelkesek voltak a Vlagyimir Putyinnal való harcra, amely válságba sodorja a kontinenst – mondta Orbán Balázs, aki arra figyelmeztetett, hogy fel kellene hagyniuk ezzel a stratégiával, különben az ebből eredő gazdasági nyomás megsemmisíti Kijev katonai támogatásának közvélemény általi támogatását.
„Háborút akarnak vívni. Azt látják, hogy meg tudják verni Putyint, el tudják foglalni a Kremlt, és ez a céljuk. A konfliktus kezdetén, legalábbis a médiában, ez volt a mainstream vélemény. De fogadást kötnék önökkel, hogy négy hónap múlva hogyan fog kinézni a helyzet, több racionalitás fog megjelenni” – mondta Orbán Balázs.
„A közüzemi költségárak, az energia, a politikai destabilizáció, a középosztály szenvedése mindennapi probléma lesz” – mondta Orbán, aki nem rokona a miniszterelnöknek. „Portugáliában vagy Spanyolországban az emberek nem fogják elfogadni, hogy háborúban állnak, mert messze vannak, szóval ez biztosan politikai feszültséget fog okozni.”
Ezek az észrevételek szembemennek szinte valamennyi Nato- és EU-tagállam retorikájával, amely támogatja Kijevnek az inváziós orosz erőkkel szembeszálló katonai hadjáratát és a több milliárd dolláros fegyverszállításokkal.
De a kormányok és a központi bankok ijesztő gazdasági figyelmeztetései és recessziós előrejelzései a konfliktus által okozott potenciális gazdasági károkról vitákat gerjesztettek arról, hogyan kellene a közösségnek reagálnia. Néhány közgazdász rendkívüli intézkedéseket javasolt, mint az energiafelhasználás korlátozása vagy az árstopp.
Orbán elmondta, hogy Budapest elítélte Oroszország invázióját, de más, Putyin legyőzése mellett agitáló EU-tagállamokkal ellentétben ehhez hozzátette, hogy „most annak jött el az ideje, hogy leüljünk, hogy megnyugodjunk… az elkövetkező hónapokban a tárgyalások elkezdése, a béke, a tűzszünet, a béke legyen a legfontosabb számunkra.
„Nem vagyunk bajkeverők. De ha a realitások nélkül próbálunk politikát csinálni, akkor csak elveszítjük az emberek bizalmát” – mondta Orbán Balázs. És mi most pontosan ettől félünk, mert ha körülnézünk, azt látjuk, hogy hiányzik a jelenlegi helyzet őszinte átbeszélése.
Orbán Balázs szerint nehéz megjósolni, hogy milyen lesz az EU és Putyin kormánya közötti jövőbeli kapcsolat, és megbeszélésekre lesz szükség arról, hogy a háború után hogyan kell majd Oroszországgal bánni. (A kiemelt részek hiányoznak a portfolio.hu-ban megjelent ismertetésből.)
06. 29.
A magyar kormány szerintem jól érzékeli a nyugati országok Ukrajnával kapcsolatos magatartásának a megváltozását. Charles A. Kupchan, a Council on Foreign Relations tudományos főmunkatársa és a Georgetown Egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora is arra figyelmeztet a Foreign Affairsben ma megjelent esszéjében, hogy a madridi csúcs után a Nato-ra nehéz idők várnak[8]:
Washington mindeddig nem volt hajlandó óvatosságra inteni az orosz csapatokat Ukrajna egész területéről kiűzni akaró ukránokat. De legfőbb ifeje, hogy a Nato most már a diplomáciai végjátékra koncentráljon. Ukrajna kezdeti sikerei óta a harctéren Oroszország előnyére változott meg a helyzet, és ez az egyik oka annak, hogy Franciaország, Németország, Olaszország és Amerika más szövetségesei sürgetik a diplomácia felé fordulást. Washington eddig ellenállt. Joe Biden elnök június elején leszögezte: „Nem fogok nyomást gyakorolni az ukrán kormányra sem nyilvánosan, sem bizalmasan, hogy területi engedményeket tegyenek”. De Washington ezt már nem háríthatja el tovább. Itt most már nemcsak a transzatlanti szolidaritás fenntartásáról van szó, hanem arról is, hogy Ukrajnának valószínűleg az újabb fegyverszállítmányok ellenére sem lesz elegendő harci ereje ahhoz, hogy egész területéről kiűzze az oroszokat, de még ahhoz sem, hogy a februári status quót helyreállítsa.
Különös aggodalomra adnak okot a háború gazdasági következményei az egyes Nato-tagállamokban, beleértve az elszabaduló infláció potenciális hatását is az amerikai politikára. Az amerikai külpolitika belpolitikai alapjai sokkal törékenyebbek, mint valamikor voltak. A kétpárti centrumpolitika, amely a hidegháború idején uralkodott, rég a múlté, teret adva nemcsak a polarizációnak, hanem egy erőteljes neo-izolacionista érzületnek is. Donald Trump volt elnök „America First” külpolitikája inkább a szimptómája, nem pedig a kiváltója volt ennek a befelé fordulásnak.
Az idő nem a kétpárti konszenzusnak kedvez, amelyből nem sok marad ahogy közelednek a novemberi időközi választások. A háború, amely még rátett egy lapáttal a pandémia által okozott ellátási zavarokra, hozzájárul azoknak a gazdasági körülményeknek a kialakulásához, amelyek az „America first” republikánusok kezére játszanak. Az infláció 40 éve nem volt ilyen magas; az üzemanyag- és az élelmiszerárak egyre felfelé kúsznak, a recesszió pedig közeledik. Ezekkel a gazdasági körülményekkel a háttérben az időközi választások nyomán a képviselőház és valószínűleg a szenátus is a republikánusok kezébe kerül. Azt lehetetlenség megjósolni, hogy milyen lesz az összetétele annak a csapatnak, amely a kongresszust irányítani fogja, de a pártban minden bizonnyal meg fog erősödni az „America first” irányzat. A Trump által támogatott J. D. Vance nemrég megnyert egy fontos szenátusi előválasztást Ohioban. Az ukrajnai háborúról hangoztatott nézetei sokat elárulnak arról, hogy mire számíthatunk: „Azt hiszem, nevetséges, hogy mindenki Ukrajna határaival foglalkozik. Őszinte leszek: engem egyáltalán nem érdekel, hogy Ukrajnában milyen irányt vesznek a dolgok.”
Valamilyen fajta politikai vagy alkotmányos válság szinén a lehetőségek közé tartozik Amerikában. Egy Putyin ukrajnai inváziója előtt készült felmérés szerint az amerikaiak 64 százaléka attól fél, hogy a demokrácia „válságban van és fennáll annak a veszélye, hogy csődöt mond”. Ami azt jelenti, hogy az ohioi választás kimenetele legalább annyira befolyásolhatja az európai biztonságot és a liberális demokrácia jövőjét, mint a donbaszi katonai fejlemények.
Európa szintén nagyon oda kell hogy figyeljen a belpolitikai frontra. Az olasz kormány már inog az ukrajnai katonai támogatás körüli viták miatt, a német vezetők pedig továbbra is azon huzakodnak, hogy küldhetnek-e nehéz fegyvereket. Emmanuel Macront újraválasztották ugyan áprilisban, de a francia választók 40 százaléka Marine Le Penre szavazott, aki Putyin rajongója, és ki akar lépni a Nato katonai parancsnokságából. Az pedig, hogy Macron elveszítette a képviselőházban az abszolút többséget csak újabb jele a tömeges elégedetlenségnek. Le Pen pártja, a Rassemblement National mandátumainak száma 8-ról 89-re emelkedett.
A sors iróniája volna, ha a Nato sikeresen meg tudná hiúsítani Putyin ragadozó szándékát, hogy aztán azt kelljen látnia, hogy az atlanti demokráciák a belső veszélyeknek esnek áldozatul.
07. 01.
Biden elnök május végén beszédet tartott a Haditengerészeti Akadémia végzős tisztjeinek. Ebben – többek között – kifejtette:
Vízválasztóhoz érkeztünk nemcsak az amerikai történelemben, hanem a világtörténelemben is. Ezt komolyan mondom. A kihívások, amelyekkel szembesülünk, és a döntések, amelyeket hozunk meghatározóbbak, mint valaha.
A dolgok olyan rohamos ütemben változnak, hogy a következő tíz év a század sorsdöntő évtizede lesz, mert ettől függ, hogyan fog a világunk kinézni, azokkal az értékekkel együtt, amelyek irányítani fogják nemcsak a közvetlen jövőben, hanem generációk sora számára. És ez nem túlzás.
Mielőtt nemrég Ázsiába utaztam volna, hogy találkozzam a térség legfontosabb demokráciáinak a vezetőivel, felhívott Svédország miniszterelnöke és Finnország elnöke. Meg akarnak látogatni az Ovális Irodában, hogy megkérdezzék tőlem: támogatom-e a Nato-hoz való csatlakozásukat. Putyin brutális ukrajnai háborúja arra irányult, hogy finlandizálja, vagyis semlegessé tegye egész Európát. Ehelyett „natoizálta” egész Európát.
Most azt látjuk, hogy a világ nem a földrajzi helyzetnek – Kelet és Nyugat, csendes-óceáni és atlanti térség –, hanem az értékeknek megfelelően sorakozik fel. Az autokráciák és a demokráciák közötti globális küzdelem közepette élünk.
Többször találkoztam Xi Jinpinggel, mint a világ bármelyik más vezetője. Amikor a megválasztásom után felhívott, hogy gratuláljon, elmondott nekem valamit, amit már sokszor elmondott. Azt mondta: „A demokráciák nem tarthatók fenn a 21. században. Az autokráciák fogják irányítani a világot. Miért? A dolgok annyira gyorsan változnak. A demokráciák konszenzuson alapulnak, ami időigényes, idő pedig nincs.”
Nincs igaza.
Xi, gondolom, a nyugati és a kínai politikai berendezkedés vagy modell különbségéről beszélt, amit Biden így értelmezett. A lényeg mindenesetre az, hogy ha van valami, ami ma Amerikában abszolút hiánycikk, akkor az a konszenzus.
Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága (Scotus) hat szavazattal három ellenében eltörölte az ún. Roe kontra Wade szabályt, amely 1973-ban alkotmányellenesnek minősítette az egyes államok olyan törvényeit, amelyek büntetik a művi abortuszt. „Missouri állam törvényhozása – írja Lipovecz Iván – fél órával az ítélet kihirdetése után betiltotta az abortuszt. Megfigyelők szerint az USA államainak legalább a fele hasonlóképpen fog eljárni.”[9] Egyszóval az amerikai nőktől elvettek egy az amerikai alkotmány 14. kiegészítésében rögzített önrendelkezési joggal összhangban lévő alapjogot.
Ez persze a kérdés liberális megközelítése. A Wall Street Journal szerkesztőségi cikke szerint a Legfelsőbb Bíróság „végre kijavít egy történelmi tévedést”, és az abortuszról való döntést „visszarendeli a nép hatáskörébe”.[10] „Ez nem bíróság, ez egy hunta” – válaszolja erre Eugene Robinson, a Washington Post kolumnistája.[11] Vagyis ami a konzervatív zászlóshajó szerint egy régóta esedékes igazságtétel, az liberális párja szemében egy illegitim testület önkénye. Ami pedig a „demokrata államok”-at illeti, a kaliforniai törvényhozás, amelyben a demokratáknak kétharmados többségük van, máris könnyedén megszavazott egy olyan javaslatot, amely a novemberi időközi választásokkal egyidejűleg népszavazás alá bocsát egy alkotmánymódosítást, amely explicit módon rögzíti az állam alkotmányában az abortuszhoz való jogot.[12]
Szóval itt már nem csak arról van szó, hogy az egyes polgárok vagy a különböző politikai irányzatok között nincs konszenzus, hanem arról is, hogy az egyes amerikai államok nagyon hamar alapvető alkotmányjogi és egyéb kérdésekben is vagy teljesen vörösek (konzervatívok) vagy teljesen kékek (demokraták) lesznek.
A Lipovecz Iván által említett Missouri állam újdonsült republikánus szenátora, a kevésbé harcias és kevésbé internacionalista külpolitikát előnyben részesítő konzervatív elit által nagyrabecsült Josh Hawley nemrég egy interjúban beszélt erről:
Azt hiszem, hamarosan egy nagyszabású differenciálódás fog végbemenni az egész országban, aminek máris tanúi vagyunk, hiszen az egyes államok a Scotus döntésére válaszolva elkezdték megváltoztatni a törvényeiket vagy új törvényeket hoznak. Ez oda vezet, hogy egyre több vörös állam lesz még vörösebb, a lilák vörössé válnak, a kék államok pedig sokkal kékebbek lesznek.
07. 02.
Gérard Araud volt francia washingtoni nagykövet így jellemezte az amerikai belpolitikai helyzetet:
Az Egyesült Államokban virtuális polgárháború zajlik, ahol két egymást ignoráló ország ütközik meg egymással anélkül, hogy megpróbálnának kölcsönösen elfogadható kompromisszumokat keresni.
Ugyanezt mondja – valamivel bővebben – Jeremy Cliffe, a londoni baloldali-liberális New Statesman külpolitikai szerkesztője is[13]:
Az Egyesült Államok egyre inkább két nemzet: egy kék (demokrata) és egy vörös (republikánus). Bizonyos értelemben már egy fél évszázada ez volt a helyzet. De míg a háború utáni évtizedekben ezek a nemzetek jelentős mértékben átfedték egymást, az elmúlt három évtizedben egyre inkább szétváltak – és ez a szétválás az országot a szakadás felé sodorja. A demográfia és a nagyobb társadalmi trendek a kék Amerikának kedveznek, mivel az amerikai polgárok most liberálisabbak a nemi, faji és szexuális kérdésekben, mint ötven évvel ezelőtt voltak. De a vörös Amerika elég kíméletlennek bizonyult ahhoz, hogy újraírja a politikai szabályokat, és bebetonozza a hatalmát és ideológiai krédóját.
Biden 2020-as győzelmét sok liberális úgy élte meg, mint a trumpi rémálom végét. Most mégis egyre inkább egy közjátéknak tűnik. Az amerikai kongresszus nem működik megfelelően, az obstrukció, a választókerületekkel való manipuláció és a pénz annyira befolyásolja, hogy hiába van mindkét ház, a Fehér Házzal együtt a demokraták kezében, a párt nem tud fontos törvényeket keresztülvinni. A rendszer máshol is repedezik: az államok azzal fenyegetőznek, hogy nem veszik figyelembe egymás törvényeit, a republikánus választók egy jelentős csoportja pedig, néhány választott tisztségviselővel együtt azt hiszi, hogy Biden törvénytelen módon nyerte meg a választást. A novemberi időközi választásokon a republikánusok mindkét házat elvihetik. Biden egyre jobban kiütköző idős kora és a gyenge demokrata mezőny oda vezethet, hogy vagy Trumpnak vagy egy hozzá hasonló republikánus jelöltnek, mint például Ron DeSantis floridai kormányzó, 2024-ben komoly esélye van a győzelemre. És majdnem biztos, hogy Trump második mandátuma szélsőségesebb lesz, mint az első.
A legrosszabb esetben az Egyesült Államok a működésképtelenség, a dezintegráció és a politikai összeomlás felé halad. Képzeljük el, amint az országban 2030-ban vagy 2040-ben a széleskörű erőszak és a föderális rendszer balkanizálódása miatt eluralkodik a káosz, a zsarnokság vagy a kettő valamilyen szentségtelen kombinációja. Az ország befelé fordul, kilép a Nato-ból és képtelen azt a biztos kül- és védelmi politikát generálni, amelyen az egész berlini fal-utáni világrend nyugszik. De még egy nem ennyire apokaliptikus forgatókönyv esetén is az Egyesült Államok kevésbé megbízható partnerré válhat a G7-es és Nato-csúcsokon képviselt országok számára.
Szóval így működik Amerika a világban, és így működik – 187 évvel Tocqueville után – a demokrácia Amerikában.
[1] Lásd A bizonytalanság köde című 2021. decemberi bejegyzésem 5. lábjegyzetét.
[2] William A. Galston: Return of the arsenal of democracy. WSJ, 2022. jún. 21.
[3] Zalmay Khalilzad: Containing China amid the Ukraine crisis. The National Interest, 2022. jún. 24.
[4] Egy ilyen – elvileg! – mind a két fél számára elfogadható békemegállapodástra tett javaslatot David T. Pyne volt vezérkari tiszt: A proposed peace plan to end the Russo-Ukrainian war. The National Interest, 2022. jún. 18.
[5] Zalmay Khalilzad: From Containmaint to Global Leadership: America and the World After the Cold War. 1995, www. rand.org.
[6] As Biden heads to Europe, the mood on Ukraine is grimmer. WP, 2022. jún. 24.
[7] Vö. Halting Ukraine war ‘only chance’ to avoid economic crisis, Hungary tells EU. Budapest urges partners in bloc to rethink approach and promote ceasefire to avoid recession. FT, 2022. jún. 25.
[8] Vö. Charles A. Kupchan: Nato’s hard road ahead. The greatest threats to alliance unity come after the Madrid Summit. Foreign Affairs, 2022. jún. 29.
[9] Lipovecz Iván: Abortusz Amerikában. Egy korszak vége. Élet és Irodalom, 2022. júl. 1.
[10] Vö. Abortion goes back to the People. The Supreme Court finally corrects its historic mistake in Roe v. Wade. WSJ, 2022. jún. 24.
[11] Vö. Eugene Robinson: It’s not a court. It’s a junta. WP, 2022. jún. 27.
[12] Vö. California to vote on constitutional amendment protecting abortion rights. WP, 2022. jún. 27.
[13] Jeremy Cliffe: The new era of American darkness. With the Supreme Court ruling, the US has taken a step closwer to political ruin. Europe must now prepare for a future without its most powerful ally. New Statesman, 2022. jún. 29.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2022. július 2-án.
