Történik-e valami valóságos esemény az egymást keresztező virtuális-szürkezónás folyamatok közepette?
12. 11.
Nem akartam eddig az amerikai-eurázsiai (kínai-tajvani-iráni-ukrán-orosz) válságmező kelet-európai kihatásaival foglalkozni, mert nem tudhattam – és most sem tudom –, hogy történik-e valami valóságos esemény is a rengeteg egymást keresztező virtuális-szürkezónás folyamat közepette.
Végül is az unpeace, a „nem-béke” korában élünk, mint Mark Leonard idén szeptemberben megjelent könyve elmagyarázza.[1] Az unpeace-ről nekem most hirtelen az Un-Wesen jut eszembe, amelyet Bretter Györgyhöz írott 1984-es Levelemben[2] emlegettem. Azt írtam ott, hogy megfoghatatlanná válnak az empirikusan evidens dolgok, és az élet úgy jelenik meg, „mint a csömör labirintusa, mint negatív lényegi-lét, mint Un-Wesen, vagyis mint garázdálkodó szörny, mint ’sem-ember-sem-állat’-monstrum, mint Minótaurusz”. (Ekkor még voltunk néhányan, akik az életünket hajlamosak voltunk filozófiai, egészen pontosan filozófiai antropológiai fogalmakhoz viszonyítani.)
De vissza a mostani „labirintus”-hoz! Az unpeace fogalmával az a fő probléma, hogy azt a látszatot kelti: beállt egy új, tartós állapot, amely kellemetlen és veszélyes ugyan, de amellyel együtt lehet élni. Ez tévedés. A nem-béke átmeneti állapot – a valódi háború felé.
12. 12.
Ami mármost magát a háborút illeti, azzal kapcsolatban idézzük fel a legilletékesebb, vagyis Carl von Clausewitz véleményét[3]:
A háború a bizonytalanság birodalma; a cselekvésünk alapját képező dolgok háromnegyed részét többé-kevésbé a bizonytalanság köde borítja.
És ezt a már folyamatban lévő háborúról mondja, „amely a véletlen birodalma is”. De minket most, gondolom, az a még nagyobb bizonytalanság foglalkoztat elsősorban, amely a háború kitörésének a valószínűségét övezi. Itt a szakértelmén és saját tapasztalatain túl mindenekelőtt a „józan ész”-ben bízó[4] porosz vezérőrnagy „a háború politikai célját” hívja segítségül, amely szerinte „eredendő indítóoka a háborúnak”:
Ha a valószínűségszámításra épülő egész szemléletünk adott személyekből és viszonyokból indul ki, a politikai cél, mint eredendő indítóok, nagyon is jelentékeny tényező ennél a számításnál.
Ezt én a mai amerikai, valamint orosz és kínai politikát meghatározó „személyekből és viszonyokból” kiindulva úgy értelmezem, hogy mivel Biden, valamint Putyin és Xi Jinping politikai céljai összeegyeztethetetlenek, a nagyhatalmak közötti (nem nukleáris, és éppen ezért valóságos) háború valószínűsége igen nagy. Az orosz és a kínai elnök ugyanis ragaszkodik, pontosabban a mindkettejük számára létfontosságú nagyhatalmi, illetve szuperhatalmi státusz fenntartása miatt kénytelen ragaszkodni a tényleges erőviszonyokat tükröző kelet-európai, illetve kelet-ázsiai regionális hegemóniához. Az amerikai elnök pedig szintén nem egyszerűen csak ragaszkodik, hanem a politikai és média-elit intranzigenciát követelő konszenzusa, valamint a már Eisenhower 1961-es búcsúbeszédében is kárhoztatott[5] „katonai-ipari komplexum” túlnyomó befolyása miatt ezzel egyidejűleg szintén kénytelen ragaszkodni az amerikai világelsőség [primacy] hallgatólagos axiómájához, amely azonban a mai valós geopolitikai helyzetben már érvényét veszítette.
E szerint Washington nem engedheti meg, hogy az eurázsiai szuperkontinens ún. belső peremívén (vagyis a külső peremívhez tartozó Nagy-Britannia nélküli Európa kelet-európai felében, a Közel-Keleten, valamint a szintén a külső peremívhez tartozó Japán nélküli Kelet-Ázsiában) egy tőle független nagyhatalom legyen a regionális hegemón.
Ez az eredendően mackinderi séma[6] azonban ma már nem olyan magától értetődő, mint a 20. század elején volt, amikor Mackinder tanulmánya megjelent.
A Közel-Keleten egy ideje már nincs regionális hegemón, hanem Izrael, Irán és Szaud-Arábia egymást kiegészítő-keresztező befolyása érvényesül, az Egyesült Államok, Oroszország és kisebb mértékben Kína befolyásával együtt, ami egy meglehetősen bizonytalan és gyúlékony geopolitikai egyveleget alkot.
Az Atlanti-óceántól az Uralig terjedő Európában gyakorlatilag egyfajta egyensúlyról beszélhetünk az amerikai hegemóniájú Nato-övezet és Kelet-Európa, valamint a a Nato-n és az Európai Unión kívüli Balkán hegemón hatalma: Oroszország között, de ahhoz, hogy ez az egyensúly fennmaradhasson, Moszkva semmiképpen sem engedheti meg, hogy a Nato (mindenekelőtt Amerika és a legharciasabban oroszellenes Nagy-Britannia) Ukrajnában egy radikálisan oroszellenes rezsimet tartson fenn és katonailag támogasson. Moszkvának nincs szüksége arra, hogy annektálja Ukrajnát, de azt mindenképpen el kell érnie – vagy valamilyen megegyezés keretében vagy katonai erő alkalmazásával –, hogy Kijevben egy számára elfogadható kormány legyen hatalmon.
Végül a kontinentális Kelet-Ázsiában és a nyugat-csendes-óceáni térségben szintén de facto egyensúlyi helyzet áll fenn Kína és az Egyesült Államok (és szövetségesei, mindenekelőtt Japán) között, amit csak megpecsétel, de alapjaiban nem változtat meg az, hogy Kína előbb vagy utóbb annektálja Tajvant és biztosítja a számára a „Mexikói-öböl” szerepét betöltő Dél-Kínai-tenger fölötti hegemóniáját.
Összegezve tehát a fentieket: Amerika – immár csak illuzórikus és szimbólikus világelsőségéhez ragaszkodva – mind Ukrajnában, mind pedig Tajvanon (azaz két fronton is) háborút robbanthat ki, pusztán azért, mert nem hajlandó kiegyezni Oroszországgal és Kínával, amihez csupán annyi kellene, hogy tudomásul vegye azok létfontosságú – és így geopolitikai értelemben legitim – érdekeit. És nem utolsó sorban az, hogy tisztázza, mik is a saját, valóban létfontosságú érdekei egy ténylegesen multilaterális, vagyis geopolitikai értelemben többpólusú világban.
*
Pár napja jelent meg Sarah White-nak, a Lexington Institute munkatársának egy érdekes című cikke: 2022: a válság éve Kelet-Európában (nemcsak Ukrajnában)?
A cikk, önmagában véve, semmi újat és érdemlegeset nem tartalmaz: 2021 nyugtalanító év volt a Nato keleti határai mentén; a status quot, amelyben egy orosz invázió könnyedén elrettenthetőnek tűnt, ismételten sikerült aláásni; Belaruszt, amely állandó veszélyt jelent Lengyelország számára, ha névlegesen nem is, de elnyelte Oroszország – és a konklúzió:
E pillanatban biztonytalanok vagyunk atekintetben, hogy 2022 mit tartogat a kelet-európai geopolitikai egyensúly szempontjából.
Szóval, a bizonytalanság köde, itt is. Azt, hogy hol húzódnak a Nato keleti határai, pontosan tudjuk. Ameddig a Biden által emlegetett „szent kötelesség” (02. 09.) érvényesülni látszik. Az igazi kérdés azonban az, hogy hol húzódik, pontosabban hol fog húzódni Kelet- és Délkelet-Európa nyugati határa, amelyen belül Oroszország akarata érvényesül.
[1] Vö. James Crabtree: Give war a chance – the new global balance of power. Three books give their views on rising tensions between east and west. FT, 2021. nov. 4. A három, 2021-ben megjelent könyv: Elbridge A. Colby: The Strategy of Denial: American Defense in an Age of Great Power Conflict. Yale; Mark Leonard: The Age of Unpeace: How Connectivity Causes Conflict. Bantam Press; Jonathan Holslag: World Politics Since 1989. Polity.
[2] Vö. Molnár G.: Levél Bretter Györgyhöz. 1974. február. Alternatívák könyve. I. Pro Philosophia, Kolozsvár, 2007. 119-135. Az idézet a 132. oldalon.
[3] Carl von Clausewitz: A háborúról. I. kötet, Zrinyi Kiadó, Budapest, 1961. Az első idézet a 77., a második a 46. oldalon.
[4] Vö. Monoszlay Gyula ny. ezredes: Clausewitz szerepe és művének jelentősége a hadtudomány terén. Bevezető. I. m. 5-27.
[5] A dologban az az igazán érdekes, hogy Eisenhower – mint a legtöbb amerikai elnök azóta is – egyszerre ismerte el „a hatalmas katonai establishment” növekvő befolyásának elkerülhetetlenségét [„imperative need”] és a „rossz kezekbe került hatalom” „katasztrofális felemelkedésé”-nek veszélyét. Íme a beszéd vonatkozó része, angolul: „This conjunction of an immense military establishment and a large arms industry is new in the American experience. The total influence – economic, political, even spiritual – is felt in every city, every state house, every office of the Federal government. We recognize the imperative need for this development. Yet we must not fail to comprehend its grave implications. Our toil, resources and livelihood are all involved; so is the very structure of our society. In the councils of government, we must guard against the acquisition of unwarranted influence, whether sought or unsought, by the military-industrial complex. The potential for the disastrous rise of misplaced power exists and will persist.”(Kiemelés tőlem – M. G.)
[6] Lásd erről: Molnár G.: Halford John Mackinder, az angolszász geopolitikai iskola megteremtője; Halford J. Mackinder: A földrajz mint a történelem kulcsa; Nicolas John Spykman: Eurázsia politikai térképe. In: Csizmadia Sándor-Molnár Gusztáv-Pataki Gábor Zsolt: Geopolitikai szöveggyűjtemény. Második kiadás. Stratégiai és Védelmi Kutató Hivatal, 2002. 13-27; 56-65.
A szerző Geoblog-bejegyzése 2021. december 12-én.
