Az alkoholbetegség (alkoholhasználati zavar) az egyik legkatasztrofálisabb egészségügyi következményekkel járó addikció. A középkorúak körében a túlzott alkoholfogyasztás (amit elavult kifejezéssel hívhatunk alkoholizmusnak is) egyik vezető oka a korai halálnak. Az alkoholfüggőség – a legtöbb addikcióhoz hasonlóan – azért alakul ki, mert az alkoholfogyasztás dopamintermelést vált ki az agy jutalmazórendszerében, ami jó érzést, megelégedettséget, örömöt, élvezetet vált ki az emberben.
A krónikus alkoholfogyasztásra az agy adaptációval reagál, vagyis a jutalmazópálya dopamintermelése lecsökken. Emiatt nemcsak az alkoholfogyasztás élvezeti értéke csökken, de a józan időszakok alapszintű dopamintermelése is leesik, ami kifejezetten rossz érzetet kelt az immár függővé vált emberben. Vagyis az alkoholbeteg ember azért iszik, hogy legalább a korábban szokványos dopamintermelését elérje, és így ne érezze magát annyira rosszul.
Ez a mechanizmus felveti annak lehetőségét, hogy ha visszaállítjuk az agy korábbi dopaminszintjét, azzal okafogyottá tesszük az alkoholfüggő ember számára az ivást, és ez elméletben csökkentheti az alkoholfogyasztását, a hozzá kapcsolódó szörnyű egészségi kockázatokkal egyetemben. Számos pszichiátriai gyógyszer, amely például a depressziót kezeli, ezen az elven működik. Csakhogy e szerek csak tüneti kezelést biztosítanak, hiszen úgymond mesterségesen növelik a dopamintermelést, de nem gyógyítják a lecsökkenéséért felelőssé tehető mechanizmust.
Ebben segíthet elméletileg a génterápia, amikor egy ártalmatlan vírus segítségével olyan gént juttatnak be a beteg szövetbe (jelen esetben az agy jutalmazóműködésért felelős részébe), amely beépülve a sejtekbe ellátja azt a funkciót, amit a sejtek hibás génjei nem tudnak, és így helyreállhat a normális működés (most a dopamintermelés). Mondhatjuk úgy is, hogy a génterápia visszaállítja alaphelyzetébe az agy jutalmazópályáját, hogy az addig függő állat (és egyszer talán az ember) tiszta lappal folytathassa az életét.
Egy most publikált kutatásban amerikai kutatók rézuszmakákókat tettek szándékosan alkoholistává. A majmok között is vannak olyanok (az emberekhez hasonlóan), amelyek hajlamosabbak az alkoholfüggőségre, mint mások, így ők gyakrabban választják a nekik felajánlott alkohololdatot a sima víz helyett. Az ilyen majmoknak a kísérlet előkészítő fázisában egyre több alkoholt adtak, így ők alkoholfüggőkké váltak, vagyis az agyuk jutalmazópályájának lecsökkent a dopamintermelése.
Ezután egy betegséget nem okozó vírus genomjába illesztve injekcióval a GDNF fehérje (glia által felszabadított neurotrofikus faktor) génjét juttatták be az agyuk jutalmazásért felelős részébe. E fehérje serkenti az idegsejtek dopamintermelését. Az eredmények szerint annál a négy majomnál, amelyekbe a GDNF-gén aktív formáját juttatták, megnőtt a dopamintermelés, és hamarosan leálltak az alkoholfogyasztással. Több mint 90 százalékkal kevesebb alkoholt ittak ezután, és ez az állapot az egyszeri génkezelés után egy éven keresztül fennmaradt.
Az agyi génterápia jelenleg még túl invazívnak számít ahhoz, hogy a belátható jövőben alkoholbeteg embereken is alkalmazzák (legfeljebb a legsúlyosabb, semmilyen más terápiára nem reagáló esetekben képzelhető el ez). Ugyanakkor az eljárást klinikai kísérleti beavatkozásoknál már ma is használják emberben, például a Parkinson-kór vagy egy ritka örökletes gyermekkori aminosav-rendellenesség gyógyításánál.
