Színekbe oldott tér és idő. Talán ebbe az egy mondatba sűríthető Brăduţ Covaliu művészetének jellege – de elképzelhető így is: a „mindig” és a „mindenütt” festészete. Nagy tartalom szigorú ökonómiában; látszólag három-négy színből, ugyanannyi „témából” áll az egész tárlat; még a képek méretei is erősen homogén tartásra törekednek – mintha csak egy tartózkodó architektúrájú óriásépület ablakai volnának a világra tárva. Ebben a hasonlatban máris krisztallografiai fegyelemben (de sokoldalúságban is) alakul ki a művész és a kiállítás benső énje.
A kevés szín – rőtes barnák és szürkék – a leginkább tájakba és emberi arcokba sűritett mondanivaló, az igazi művészet koordinátáin árnyal: tulajdonképpen a fizikai és a lelki világ egyazon és mindenkori (de valahogy mégis új és újszerűen megfogott) arcának végtelenül sok változatát öleli átfogó szintézisbe. Igaz és igazi művésznek kell lennie annak, aki a meglátás ilyen összetettségére mer és tud építeni, s aki (talán szerénységében, talán hatásvadászat-ellenességében) még képei külsejére is józan geometriát parancsol. Nem, „járom” hát, hanem „állom” a tárlatot – és mosolygok; engem nem „fogtál meg”, rájöttem, hogy csak azért bújtál a már-már szürke álarc mögé, mert nem akarsz „nagy művésznek” látszani. Az vagy.
Megjelent A Hét I. évfolyama 3. számában, 1970. november 6-án.