– Igen, ma kezdtem. Egyébként Péter vagyok, szia.
– Ede. Honnan jöttél?
– Boston. Berkeley University, poszttraumás-stressz kutatás.
– Csak nem háborús veteránok?
– De, náluk voltam gyakorlaton.
– Pár évvel ezelőtt én is a veteránkórházban kezdtem, de aztán átmentem Oxfordba.
– Ott is pszichológiát tanultál?
– Nem, mert időközben váltottam. Irodalom. Egy Shakespeare-monográfián dolgoztam a brit tudományos akadémia megbízásából.
– Könyv?
– Igen, három kötet lett végül.
– Most pedig itt vagy.
– Nem tudtam ellenállni.
– Hát, igen. Engem is hívtak, és jöttem.
– Az alelnök?
– Nem személyesen, mégis úgy éreztem, az üzenete nekem szól. Azt mondta, nem kell annyi egyetemista, az országnak gyári munkásokra van szüksége. Ilyen egyszerű.
– Azért ez kicsit más, mint amit eddig tanultunk.
– Világéletemben tanultam, most valami mást szerettem volna csinálni.
– És hogy tetszik?
– Kicsit koszos, nagy a zaj, de nem rossz. Te hol is vagy?
– A motorháztető fényező üzemben. Korábban magam is itt sorjáztam az öntvényeket, de most már én felelek a festésért.
– Nem rossz, hogy minden traktor zöld és barna?
– Erre van keret. Amióta önfenntartó ország lettünk, abból dolgozunk, amink van. A ceglédi gyáregység csak ezt a két színt tudja előállítani. Néhány év, és lehet kék festékünk is!
– Hány traktor készül itt?
– Havonta két-három gépet rakunk össze. De állítólag jönnek még újak.
– Egyetemekről?
– Hát persze. Sok főiskolát és egyetemi kart éppen ezért zártak be, hogy a srácok itt dolgozzanak.
– Csajok is jönnek?
– Mi az hogy! Az a fekete bombázó végzős orvostanhallgató volt. Most a légszűrőket szereli össze. Ügyes lány. Jobban keres, mint a klinikán.
– Nagy mázli nekünk ez a gyár.
– Aha. Na, csináljunk valamit, különben mehetünk vissza az egyetemre.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. november 4-én.