A minap elém toppant egy rendkívül jól öltözött férfi. Valójában nem is toppanás volt ez, hanem suhanás. A Rákóczi úton egy hangszerboltból lépett ki, kezében valami hangfalszerűséget vitt, majd sietve befordult a mellékutcába. Először csak a ruhája tűnt fel, egyszerre volt finoman elegáns és extravagáns, ilyen összeállítást talán még nem is láttam. Elképesztően jól nézett ki. Már majdnem beszállt az autójába, mikor végre kapcsoltam. Ezt a férfit ismerem. Utána kiáltottam.
Huszonvalahány évvel ezelőtt (remélem nem csal a memóriám) egy távoli szabolcsi faluban találkoztunk először, amikor a társaival csatornákat ástak, földet mozgattak, kubikus munkákat végeztek, hétvégenként pedig muzsikálni jártak a környező településekre. A zenekar tagjai, nem szégyen, legfeljebb fájó ezt kimondani, nagyon szegények voltak.
Riportot készítettem velük a rádióban, mi másról, mint a nagy álomról. Hogy egyszer majd befutnak. Rajta kívül talán senki sem reménykedett a sikerben. Ő azonban fanatikusan hitt ebben, és képes volt ezt másokkal is elhitetni. Kitartó, szívós munkával, tehetséggel elérték, ma már a legismertebb zenekarok között jegyzik őket. Parno Graszt.
És ez az egykori, szegény szabolcsi fiú, Oláh József ott állt előttem, elegánsan, elégedetten. Nem tudok mást mondani, meghatódtam.
Címkép: Oláh József, Parno Graszt.
Itt a Sehol se talállak
