Az egykori „legendás” kollégium, jaj, mennyire utálom ezt a legendázást, szóval a Ménesi úti istálló öregedő szőke hercegét hallgattam, amint lassan, búgó hangon baromságokat beszélt egy rádióadásban, és úgy éreztem, mintha nem is a múlt egyik reménységét, hanem egy doboz, fogyasztásra immár nem alkalmas natúr joghurtot szerepeltetnének a műsorban. Egy lejárt szavatosságú tejterméket. Persze a joghurt behelyettesíthető felvágottal, mirelit csirkecombbal, halkonzervvel, vagy akár májpástétommal, azoknak is lejár egyszer a szavatossága. Oda van írva a doboz aljára. Mindnek.
De hogyan lehet egy embert összehasonlítani natúr joghurttal, pástétommal vagy csirkecombbal? Nagyon egyszerűen. Ahogy mindennek, úgy az embereknek is lejár a szavatossági ideje. Van akinek hosszabb, van akinek rövidebb idő alatt. És ehhez még meghalni sem kell. Csak megromlani.
Az elmúlt évtizedekben nagyon sok embernek járt le a szavatossága, ám őket nem selejtezik le, nem „dobják a kukába”, hanem ott hagyják a polcon, vagy ami gyakoribb, leemelik onnan, használják, szepeltetik, beszéltetik. Kéznél vannak. Szomorú, egyúttal rendkívül lehangoló ezt a romlást látni. Lehet persze, hogy már alapvetően romlottak voltak, és csak nem vettem észre? Az idő tette érzékelhetővé a szavatossági idejük végét. Romlottá váltak írók, zenészek, színészek, kollégák. Ki ezért, ki azért.
Én sem vagyok már a régi. Ritkán mosolygok, kerülöm a társaságot, eltűnt a korábban rám jellemző kedvesség, érdeklődés, segítőkészség, és persze magam is beszélek, írok hülyeségeket, de talán mentségemre szól, hogy nem vagyok közéleti tényező, döntéshozó, irányadó valaki. A szavatossági időm lejártát csakis a közvetlen környezetemben élők érzik és szenvedik meg.
Vajon hogyan kell, miként lehet viszonyulni azokhoz, akik olyanok lettek, mint egy doboz, savanyú, ehetetlen joghurt? Sok lehetőség nincs.
Vagy egyszerűen csak arrébb kell tolni mindet, és tudomásul venni, hogy lejárt a szavatossági idejük?
Vulkán folyóirat
Forrás: Újnépszabadság
