Csakis a kitartásomnak, na jó, az erőszakosságomnak köszönhetem, hogy kaptam egy halovány ígéretet, talán szóba áll majd velem. Hajtott a bizonyítási vágy, meg persze a hiúságom. Én leszek az egyetlen magyar médiamunkás, aki Detroitban megtalálja és
szóra bírja a hírhedt 52-es légió szökött katonáját, a testőrgárda sokat tudó harcosát.
A Flat Rocknál haladtam északi irányba, elértem Dearborn Heights-t, majd a Redford Charter környékén nyugatra fordultam, és a Livonia közelében megtaláltam a Farmington Hills keresett utcáját.
Lehangoló, koszlott egy hely. Rozsdásodó autók tucatjai parkolnak mindenfelé. Az ott kószáló gyanús alakok miatt egy ideig nem is mertem kiszállni a kocsimból. Itt lakik hát John Z. Toth, vagyis Tóth Zoltán János egykori testőr. Ma targoncás egy közeli
hulladéktelepen.
Hosszan kopogtam, mire végre ajtót nyitott. Nem köszönt, csak intett a fejével, hogy gyorsan húzzak be a házba.
– Kér egy sört?
– Nem azért jöttem, de kösz.
Szótlanul leküldtük az első Detroit Penauts Beer-t, majd unottan bámulta az arcomat. A háttérben ment a tévé, valami helyi kosármeccset közvetítettek. Muszáj volt megszólalnom végre.
– Hogyan került a légióba?
– Kaptam egy levelet, hogy másnap a minisztériumban lesz jelenésem. Így mondják ezt ? Már elég rosszul beszélem a nyelvet.
– Még csak három éve él Detroitban…
– Yeah. Beosztottak a miniszter mellé testőrnek. A tornateremben a pálya széléről figyeltem őt, ez volt az előírás. Edzés közben is védenem kellett a miniszter urat. Egyszer csak mit látok? Az egyik futsal játékos páros lábbal beleszállt a tárcavezető úrba! Azonnal berohantam a pályára, sokkolóval semlegesítettem a támadót, majd a célszemélyt kimenekítettem a teremből. Nem is öltözhetett át, azonnal a páncélozott harci jármű felé tereltem. Belöktem, és amilyen gyorsan csak tudtunk, a konvojjal elhajtottunk a helyszínről.
– Ez tényleg nagyon kemény szituáció lehetett.
– Nem volt idő mérlegelni. Ki tudja mi történhetett volna még a pályán. Esetleg labdával fejbe lövik.
– Melyik volt a következő eset?
– Ez a szolgálati időm harmadik hetében történt, úgy emlékszem, a Kaukázusban. A tárgyalás után a delegációnkat elvitték az ottani elnök privát állatkertjébe, ahol a miniszter úr szeretett volna szelfit készíteni, amint éppen egy medvét simogat.
– Kedves történet.
– Magának lehet, hogy az. Nekem nagyon nem. A medve váratlanul megharapta a minisztert.
– Testőrként mit csinált?
– Lelőttem az állatot, majd a társaimmal körbevettük a miniszter urat. A testünkkel védtük. Életveszélyes helyzet alakult ki, mert az elnök emberei lőni kezdtek ránk. Kettőt leszedtem közülük. Utána minket is menteni kellett.
– Megint a lélekjelenléte. És melyik volt az utolsó eset?
– Tudja, a miniszter urat csak az előzetesen kiállított írásbeli engedély birtokában lehet megközelíteni. Ha nincs papír, minden eszköz megengedett.
– Megint tüzet nyitott?
– Sajnos igen. Még szerencse, hogy csak térdre céloztam.
– Kit lőtt meg?
– A miniszter úr édesanyját, aki nem akart persze semmi rosszat, csak friss pogácsát hozott a fiának. De nem törődött a kordonnal, fittyet hányt a protokollra, hiába szólítottuk fel, álljon meg azonnal, nem reagált, szinte futva ment a miniszter úrhoz. Azt
hittem, bomba van a kezében.
– És lelőtte. Utána pedig menekülnie kellett az országból.
– Nem volt más választásom.
Tóth Zoltán János, a hírhedt 52-es légió egykori testőre nem kívánt többet elmondani. Felpattintott még egy sört, majd tudomást sem véve rólam, mintha már ott sem lennék, a pamlagon elterült, és nézni kezdte a kosárlabdameccset. Az ajtót magamtól is megtaláltam.
A rúdtáncosnő fegyvere – részlet (2020)
Fotó: A külügyminiszter megérkezik Bahreinbe. A kép csupán illusztráció, ezúttal sincs köze a fenti íráshoz.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. szeptember 4-én.