Csabának lelke van. Nem bírja a csúnyaságot. A trágár és hangos szavakat. Mert ő finom ember. Egy úr. Neki mindegy ki szólt először, mit szólt, hogyan és hányszor, senki se beszéljen így. És mindenki mosson fogat! Jól van.
Akkor képzeljük most magunkat egy harctérre. XX. század, XV. század, kr.e. 896, az időpont lényegtelen. Csata lesz. Már van. Sok éve. Az egyik oldalon a félelmetes sereg, minden létező eszköz a kezükben, bármire képesek ezekkel. A másik oldalon pedig ott álldogál Csaba a szép, jó szabású öltönyében, friss aftershave illat lengi körbe, kezében pedig a laptopon kívül nincs semmi, mint ahogy a mögötte lévő „tömeg” is fegyvertelen. És mit mond Csaba, az amúgy tényleg szimpatikus férfiú? „Emberek! Mi ne legyünk olyanok, mint ők! Mi hiszünk a nemes eszmékben! A jog erejében! Arra kérlek benneteket, szavaljunk verseket, énekeljünk lelket nemesítő dalokat, és kérjük erre békétlen barátainkat is!” Nagyon szép, tényleg.
Mielőtt azonban Csaba fellapozhatta volna daloskönyvét, csak hogy előénekelje valamelyik békítő zsoltárt, lovakkal, elefántokkal, harci kocsikkal átgázoltak rajta, követőin szintén, aki pedig menekülni próbált, nyílzáporral vagy béklyóval állították meg. A csatatérre hosszú, félelmetes csend borult.
A sok évnyi dermesztő alávetettség, megaláztatás után azonban valaki kimerészkedett a harcmezőre. Nincs nála se daloskönyv, se verseskötet, de még a Protokoll a lövészárokban című oktatási segédeszköz sem. Ő csak beszél. Keményen? Igen. Szemtelen? Igen. Félnek tőle? Igen. Nem tudni mit hoz a jövő? Nem tudni. Nem fog rajta fegyver.
Csaba neki is üzent a távolból: nem szabad csúnyán beszélni.
