A tökéletes koncertélmény egyik alapfeltétele az ideális ülő/állóhely gondos kiválasztása. Ahonnan jól lehet látni és hallani mindent. Mindig jól döntök.
Legutóbb Bécsben az Ernst Happel Stadionban a Gun’s and Roses koncerten ültem a lelátón, ahol a mögöttem imbolygó tökrészeg alak a fejemre hamuzott, majd mielőtt kigyulladt volna hajam, leöntött sörrel. A koncert is ehhez hasonló élményt hozott, a pocsék hangzás miatt fel sem ismertem a dalokat.
Tegnap viszont nem lehetett okom panaszra. A Kaleo koncerten.
A kezdés előtt pár perccel megérkezett a Trónok harcának szépsége, pont úgy nézett ki, mint Emily Clarke, olyan ruhát viselt amely alig takarta a hasát, elképesztő látvány volt, tizennyolc éves fiam meg sem tudott szólalni, majd mögötte szorosan követte őt az édesanyja. Neki nem látszott a hasa, semmit nem mutatott magából, öltözéke inkább a hetvenes évek divatját idézte, ő maga pedig egy sápadt, szomorú, életunt kötőelemgyári bérszámfejtőre emlékeztetett, aki a fárasztó csavargyári műszak után csakis azért kísérte el a lányát ide, nehogy kéjsóvár férfiak illetlen és ízléstelen ajánlatokkal zaklassák. Anya és lánya leültek, majd mozdulatlanul várták az izlandi blues-rock zenekart.
A nézőtér elsötétedett, és a sejtelmes színpadi fény fedezékében megjelentek a zenészek. A mellettünk ülő szőke királylány és az anyja látszólag teljes közönnyel fogadták az első dalt. De csak az elsőt. Mert utána elszabadult, nem a pokol, hanem valami belső gát szakadhatott át, mert ami ezután következett, rácáfolt minden előítéletünkre. Az ötvenes éveiben járó szürke arcú asszony hirtelen álomarcúvá vált, tombolni kezdett, újra és újra meglendített karjával hevesen hadonászott, mutatóujjával folyamatosan a sportcsarnok plafonja felé döfködött, közben hibátlanul énekelte az izlandi nyelven előadott dalokat, az angollal sem volt baja, rázta a fejét, ilyet csak a Beatles rajongók tudtak produkálni, amikor a gombafejek megérkeztek Amerikába, szóval a nő teljes extázisba került, a fejét dobálta előre és hátra, attól féltem, a következő ritmusnál lefejeli az előtte levő ülés háttámláját, de komoly esélye volt annak is, hogy velünk együtt a teljes üléssor kidől, mert olyan erővel vonaglott, és dobogott a lábával, ha nem tudom, hogy hol vagyunk, akár ördögűző szeánsznak is hihettem volna a látottakat. És ez így ment egy és egy negyed órán keresztül. És közben mind a ketten szelfiztek vagy éppen vették a koncertet.
Nagyon tetszett ez a magánműsor. Látványos volt, önfeledt és szórakoztató. Vidám. Örültem, hogy a zene, a manapság már nem túl divatos blues-rock még mindig ilyen elementáris hatást képes kiváltani egyesekből. A Kaleo pedig valóban az utóbbi évek egyik legjobb koncertjét adta tegnap este Budapesten. De erről írjanak majd a szakértők.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. november 26-án.