Zavarban vagyok…
Úgy akartam kezdeni, hogy mi köszöntjük őt! Mi, a kortársak, a tisztelők. Azzal, hogy a marosvásárhelyi Nagy Imre Galéria újrarendezte, kibővítette és az egész életművét átfogó jellegűvé tette kiállítását. S hogy amikor ezt a roppant gazdag, egyedülállóan szép tárlatot megnézzük, tisztelettel és szeretettel gondolunk rá, a nyolcvanéves művészre, aki ezt a hatalmas életművet megteremtette.
De még le sem írtam az első szót, belémdöbbent… Hiszen ez nem igaz! Ő köszönt bennünket, akik nem is vagyunk ünnepeltek. Köszönt a kiállításán bemutatott műveivel. Azzal, hogy nézhetjük, gyönyörködhetünk bennük. Hogy ünneppé teszi azt a napunkat, amikor odatévedünk. Oly kitörölhetetlen élményeket ad, amelyek nem egy percre, órára, napra vagy hétre, hanem egy életre szólnak. És köszönt a művészetével. Azzal, hogy rólunk vall! Mert minden Nagy Imre-kép: vallomás. Vallomás a mi emberi vonásainkról, lelki karakterünkről, erőnkről, hitünkről, munkaszeretetünkről, szülőföldünktől való elszakíthatatlanságunkról. Oly nagy dicséret ez, hogy már-már szégyelljük magunk. Valóban így lenne? Valóban ilyenek volnánk?
Mert a Nagy Imre-hősök igaz emberek. Elszakíthatatlanok attól a tájtól, amelyben élnek. Csendes, hallgatag lények, akik számára a munka az élet, akik tudomásul veszik küldetésükét. S szeretettel tartoznak egymásnak. Emberi mivoltukból fakadóan. És szeretettel tartoznak a környezetüknek is. A gazdagon tenyésző erdőknek, azok buja növényzetének, a lankás vagy meredek domboldalaknak, az ott legelő nyájaknak, a fáknak, bokroknak, legelőknek s a dombok alatt meghúzódó házaknak.
Hosszan álldogáltam a képei előtt. Néztem erőtől duzzadó alakjait. Ilyenek lennénk? Ilyen erősek? Ilyen kötelességtudóak? Ilyen szilajak, kemények? Vagy csak megszépít bennünket a művész vágya, szíve sajgása, szeretete?
Mondanám: bár igaza lenne! És mondom is: legyen igaza! Mert a művészet nemcsak jegyzetel, felmér, látleletet készít, hanem nemesít is. Felemel. Lélekben gazdagabbá tesz. Olyannak mutatja az embert, amilyen és amilyen lehetne. És hitet is ad ezzel! Nagy Imre álmodozik, de mindig a valóságot álmodja. A legvalóságosabb festőnk. A leginkább a hétköznapok igazságaiból táplálkozó művész.
Egyik képének címe: Az én falum. És elmondja, hogy csendes, békés, nyugodt ez a falu. Úgy bújik oda a hegyek alá, mint aki ölelésre, dédelgetésre vágyik. S meg is kapja ezt a természettől, a tájtól, a magasba kapaszkodó fák lengésétől… És emberek élnek, dolgoznak itt. Hajladozó derékkal, fürgén, serényen, fáradhatatlanul. Emberek, akik életet kapnak a természettől, s akiket eltart e táj. S akik a szépséget is megkapják ebben az őszi fényben, a lombjukat hullató fák aranysárgájában, a messzi hegycsúcsok derengő kékjében. És akik újrateremtik önmagukat, hiszen ott vannak a képen a gyermekek is.
Idill ez, de milyen? Gyönyörködtető életerőt adó, hitet adó idill. A Nagy Imre-i valóságköltészet szép példája. A valóság újraköltése. Mert van-e egyetemesebb, szebb, emberibb érzés, mint a szülőföld dédelgető szeretete? Ő a sikerek színteréről, a világvárosok fényéből jött ide haza, Zsögödre, a Székelyföldre, itt élni, közösséget vállalni a néppel, a földdel, a természettel.
Vallomásos ember vallomásos kiállítása ez. Olyan, amilyen az életmű. A legrégibb darabjai még a 20-as évek elejéről valók. S a legújabbak 1973-ból. Egy fél évszázad vallomásait láthatjuk.
Arany János sorai jutnak eszembe:
Nem szégyellem, nem is bánom,
Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett irományom
S hazám földén túl se jár:
Hogy nem „két világ” csodája –
lettem csak népemből egy:
Övé (ha van) lantom bája.
Övé rajtam minden jegy.
És felidézem a képeket. Megállok gondolatban a Zsögödi emlék, A bőség forrása, a Madárijesztők, a Vihar, az Almaszedők meg a Pihenés a mezőn előtt… Lehet, hogy másoknak, olaszoknak, franciáknak, angoloknak nem mondják ugyanazt ezek a nagy, panorámikus látványfestmények, mint nekünk. De hozzánk szólnak és ez a fontos.
A Nagy Imre Galéria újabb termekkel bővült. Zsögödön pedig, a szülőház mellett, készül az új múzeum. Az ő képei számára.
Ezt a szép épületet már mi emeljük. Nagy Imre városa, megyéje, országa, népe. S nemcsak magunknak, hanem neki is. A nyolcvanéves művésznek. Tisztelettel, szeretettel és megbecsüléssel.
A legnagyobbaknak méltán kijáró hódolattal.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 29. számában, 1973. július 20-án.
