Vajúdó művészet
Legtalálóbban forrongó katlanhoz hasonlíthatnánk a nyugat-európai művészeti életet. Mintha még nem csillapodtak volna le a kedélyek, mióta közel száz évvel ezelőtt végre hajthatták az impreszionisták a maguk stílusforradalmát. Állandóan tart a keresgélés. Divattá vált: az az igazi művész, aki valami újat tud hozni. S ezt az újat elsősorban nem a tartalomban keresik. Ezért nincs idő az elmélyülésre. Szüntelenül újítani kell. Sokszor nem is a művészi megvalósítás a cél, hanem a szenzációkeltés. Többet ér adott esetben egy közmegbotránkozást kiváltó tett, mint egy elmélyült mű.
Hiszen fel kell tűnni valamivel. Ezért lehet helyük a kiállításokon olyan kuriózumoknak, amelyeknek hagyományos értelmezés szerint semmi közük sincs a művészethez. Hogy csak néhány példát említsek itt, a francia, magát Ben-nek aláíró művész (Ben Vautier) már évek óta botránkoztat azzal, hogy nem készít műtárgyat, hanem inkább falra, ócska bútorok oldalára, kihúzott fiókjaiba, felnyitható katonaládákra cinikusan bölcs aranymondásokat ír, mint például: „Mindent lehet a világon”, vagy: „Egy koffer tartalmazhat érdektelen dolgokat is”, s az tartalmazza az ön piszkos fehérneműit stb. Egy olasz művész egész termet kapott a velencei Biennálén arra, hogy a közepén egy automata telefonkészüléket helyezzen el, az egyik falra meg kiírja: Hagyd ezeken a falakon jelét az átvonulásodnak! A „mű” menetközben alakul ki a látogatók kirajzszegezett fényképeiből. S az ilyesmiknek nagyobb becsük van manapság, mint egy jól elkészített szobornak, festménynek. Mert feltűnőbbek, s szerzőik szerint a kiváltott ellentét is többet használ nekik, mintha észre sem vennék.
Természetesen ez csak egyik véglet. Mert a mai Nyugat-Európában mindenki megtalálja a maga ízlésének megfelelő „művészetáru”-t. Valósággal szakosították magukat a galériák. Egyik az ultramodern fiatalokat, másik a konstruktivistákat, harmadik a mérsékelt-absztraktokat, negyedik az új-figuráció termékeit népszerűsíti, s olyan is akad, amelyik hagyományos művészetet, vagy éppen giccseket ad el. A művészek a legkülönfélébb anyagok felhasználásával kísérleteznek. Megjelent a művészetben teljes eszköztárával a modern technológia. Szobrok, festmények készítésében vesz részt a gép. Az olajfesték helyét majdnem teljesen átvette az akril. Jól megférnek egymás mellett a gépi precizitással kivitelezett „alkatrészek” vagy az eldobált hulladékok.
Forrongásban van minden. Ami tegnap jó volt, nem biztos, hogy holnap is az lesz. Soha ennyire nem volt kitéve a művészet a napi divatnak. Soha ennyi ötletesség, találékonyság, kísérletező kedv. Kiszélesedett a művészet funkciója.
Az otthonok művészete mellett megszületett az utca, a város, a terek, a kirakatok, a használati tárgyak, a munkahely, a sporttelepek, üdülőlétesítmények – s így sorolhatnánk tovább az élet minden területét – művészete is. Soha ennyi ember nem tekintette életcéljának a művészetet! Csak Párizsban – úgy mondják – több mint kétezer festő él… Soha ennyi információs eszköz (rádió, televízió, újságok, folyóiratok, plakátok, könyvek, film stb.) nem állott a képzőművészet népszerűsítésének a szolgálatában, és soha ilyen nagyok nem voltak a különbségek ember és ember igénye között. Rohamosan nő a kínálat, s maholnap már nem is a művet fizetik meg, hanem a neveket.
Nagy a tanácstalanság az alkotók legtöbbjében. Hallgassanak magukra, az ösztöneikre, józanságukra, vagy pedig álljanak be a versenyt rohanók, a mindennap mást produkálók közé? Az igazi művészeknek meg kell küzdeniük a dilettánsok ellen, akik felhasználva a formák fellazulását, s azt, hogy ellenőrizhetetlenné vált a mesterségbeli tudás, ijesztő módon kezdenek elszaporodni.
Küzdeni kell a létért. És küzdeni a művészet igazi-művészet funkciójának a megőrzéséért azokkal szemben, akik már meg is feledkeztek a műről, s nagyobb hitelt adnak a puszta hangoskodásoknak.
Mégis: a buktatók, küzdelmek közepette is megteremti korunk a maga nagy értékeit.
Legalábbis: hinnünk kell ebben.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 14. számában, 1973. április 6-án.