„A művészet körülveszi az embert, és meghatározza szellemi-esztétikai létét“.
Mattis Teutsch János
Könnyű, de felületes lenne azt mondani, hogy Mattis Teutsch János, a hazai avantgarde-művészet egyik legnagyobb egyénisége, aki évtizedeken át idegenként, meg nem értve élt szülővárosában, Brassóban, hazaérkezett. A bukaresti kiállítás, (Dalles-terem), amely a művész halála után (az 1968-as brassói emlékkiállítás után) immár másodszor állítja a korai utókor „ítélete” elé a hagyaték egy részét, csak egyik első lépés ebben az irányban.
De lépés! S a folytatásnak is következnie kell.
Mattis Teutsch nem az a művész, aki előtt gondolkozás nélkül le kell borulnunk.
Ő nem hódolókra vágyott sohasem. Ha ez lett volna a célja, más módon dolgozik, s futotta volna az erejéből arra is, hogy istenítsék, s a polgári lakások megteljenek a festményeivel.
S különc sem akart lenni. Holmi különleges divatok hódolója. Belső kényszerből, a kor impulzusaitól ösztönözve, hajtva, űzve dolgozott úgy, ahogy az adott korban, adott időben kellett dolgoznia. Ezért gondolati, higgadt és józan minden ecsetvonása. Még akkor is, amikor látszólag absztrakciókkal kísérletezett. Ilyenkor is megvalósította kompozícióinak zárt, befelé lüktető parázslását. Vallott az ember és a természet egységéről. Az élet, a munka ritmusáról, a mindennapok zenéjéről. A színek és a ritmusok nyelvén vallott, tiszta festőiséggel. S amikor úgy érezte, hogy egy adott úton már tovább nem haladhat, bátran kereste az új formákat: az önkifejezés, a világról való közlési kényszer megnyilatkozásának újabb lehetőségeit.
Problémázások, vívódások, gyötrődések közepette született meg az életmű. Többször kellett kényszerhelyzetekben, vakvágányok előtt döntenie. És döntött. Ha szükségét érezte, nemegyszer visszavonult a nyilvános szerepléstől, s kereste a maga újabb megnyilatkozási lehetőségeit. Nem azt, hogy műveket alkosson, hanem azt, hogy beszélhessen a művészet nyelvén. Elmondhasson olyan égető problémákat, melyek benne feszülnek a kor lelkületében. S melyeket elhallgatni nem lehet…
Mik voltak a legfontosabb problémái?
Megtalálni a lényeg kifejezésének azt a nyelvét, amelynek a segítségével a képzőművész beszélhet az emberi tevékenységről, az aktivitás és passzivitás ellentétéről, az emberi felemelkedés lehetőségéről. Arról a kollektív erőről, amelyet a XX. század embere magában hord. Az egyén és közösség viszonyáról. Mattis Teutsch úgy látta, hogy az egyén alárendeltje a közösségnek, a közösség határozza meg az egyén céljait, aki a maga egyéniségét csak a közösség révén valósíthatja meg. „A művész hirdesse művében az új embert. Az ember – az élet, az ember – a tette! – vallotta. Vagy: „Az új ember átfogja a világot, a világ fölemeli őt… A művészet a kor ideológiáját propagálja.” (Az 1931-ben megjelent Művészetideológia című könyvéből.)
Mit példáz ez a kiállítás?
Azt, hogy miként jutott el a századelő „tucatformanyelvétől”, a szecessziótól az emberi aktivitás, a munkába vetett hit, az ember nagyságába vetett bizalom ábrázolásáig. Nem akármilyen embert magasztalt Mattis Teutsch János, hanem a dolgozó embert. S a dolgozókban a világteremtő erőt. S ez nála nem üres képzelgés volt, hanem szilárd meggyőződés. Pártos tudatosság. (Ahogy ezt a kommunista párttól tanulta, melynek már az illegalitásban tagja volt.)
Megismerhetjük ennek az alkotó pályának az állomásait. A „természet, legyőzésének” a küzdelmét, amint a természetes formáktól eljut a maga sajátos jelrendszeréig. Tulajdonképpen ebben a magakeresésben, a maga-megtalálásban csúcsosodik első alkotó korszaka, sajátos zenei expresszivitása.
Majd ebből nő ki, illetve az ezzel való szakítás és az újabb kísérletezések eredményeként születik a kor emberének (aktív, közösségi, teremtő ember) a megtalálása a konstruktív formanyelvű kompozíción. És végül: az 50-es évek realisztikusabb szemléletű formanyelvén is meg tudta újítani önmagát, s volt ereje arra is, hogy újjászülető képzőművészeti életünkben fontos szerepet vállaljon.
Józan gondolatisággal, megértő mérlegeléssel kell közelednünk Mattis Teutsch művészetéhez, csak úgy tudjuk felmérni annak nem mindennapi jelentőségét a XX. századi ember önismeretében.
Megjelent A Hét II. évfolyama 33. számában, 1971. augusztus 13-án.
