Fülöp Antal Andor marosvásárhelyi kiállításán
Úgy mondják, ezelőtt két évvel sokkal gazdagabb anyagot mutatott be Kolozsváron. Lehetséges. De aki csak ezt a kiállítását látta, az is képet alkothatott Fülöp Antal Andor festői értékeiről. Meggyőződhetett arról, hogy nála kép és a harmónia igényei szerint értelmezett szépség azonos fogalmak. Bizonyára jólesik neki, ha dolgozhat. És csak akkor dolgozik, amikor tud gyönyörködni a munkában. S mindig átvisz a vászonra valamit ebből a mámorból.
Vagy nincs így? Lehetséges. De a néző ezt érzi, így érzi, s tulajdonképpen ez a fontos.
Az indulást, a pályakezdést csak egy munka képviseli (Iréné szekfűvel). Még nem alakult ki akkorra művészetének minden jegye. De a legsajátosabb dolgok (tematika, szemléletmód) már későbbi énjét sejtetik. A lány asztalnak támaszkodik, kezében virággal. Valahonnan innen indul el az ő formanyelve. A virág – a szépség. A lány szintén. Bár még nem mai szépségeszményének megfelelően. A szobában festőállvány, íme, a művész világa. Amit nem tagadott meg később sem soha.
Első stíluskorszakát a 40-es években készült munkák képviselik. Megjárta közben Olaszországot, megismerkedett a trecento festőivel. Ők hatottak igazán rá. Rokon jellegűnek érezte a műveikből áradó szent áhítatot,egyszerű eszköztelenséget.
Ekkori munkáinak jellegzetességei: nem ábrázol tömegeket. Teljesen síkba vetíti ki a látványt, nem érezteti a dolgok térbeli kiterjedését. Nem a valóságos arcot, tárgyat festi, hanem annak az eszményképét. Arceszményt, tárgyeszményt, virágeszményt. Ekkor keletkezett képeire kevés valóságelemet vesz fel. Legtöbbször felbontatlan, csak színbelileg megoldott a háttér. Azaz: nincs is háttér, hanem csak színfelület a fej vagy fejek körül. Mert egy síkba hoz mindent. Hagyományos értelemben, és mai énjéhez viszonyítva is, nem szépek ezek a munkák. Itt még nem ez volt a célja. Hanem inkább tisztaság-jelzéseket akart alkotni. Nem tetszetősek a tekintetek, nincs semmi vonzó a modellekben. Mintha az éteren keresztül látnánk, sejtenénk őket. És csodálnánk megközelíthetetlenségüket. Nem ember-voltukat. Eszme-arcukat. (Iréné hajfonattal. Hármas arckép).
Ekkori eszményképe Fra Angelico és a preraffaeliták lehettek.
A 40-es évek közepétől lép fel művészetében a mai látásmódja szerint való szépségigény. Az addigi leggyakoribb téma, a női arc helyébe a virágok és a népi kancsók kerülnek. A háttér fokozatosan megbomlik, vonalperspektívával meghatározott távlatokat kezd éreztetni anélkül, hogy megszűnne korábbi dekoratív jellege. Mesterségbeli tudása magas színvonalúvá tökéletesedik. Bármilyen nagy felületeket dolgoz ki, a legkisebb részletet is gondosan megmunkálja. Világa a kizárólagosan magáénak vallott tárgyakra redukálódik. Egy-két kancsó, virágzó almafaág, cseresznyeág, magnólia, krizantémok. Mindez asztalfelületen, melyet népi, többnyire csíkos szőttes borít. Narancsok, citromok, festéktubusok, néha nyitott könyv. Ezeket variálja állandóan. És csodák-csodája, nem unjuk meg.
Hanem mind jobban és jobban gyönyörködünk bennük. Mert a művész számára sohasem az a központi cél, hagy az adott csendéletet megfesse, hanem hogy megörökítse a szépséggel való újbóli találkozását. Ihletett átéléssel, hatalmas festői tudással, tökéletes művészi megmunkálással. Alapszínei: a rózsaszín, az almazöld, a fehérokkerek, halványkékek, halványlilák. Gyöngyházszerűen csillognak, s szépségüket az egymáshoz közelálló árnyalatok, tónusok finom játéka adja.
Másnál giccsessé válhatnának ezek a színek. Fülöp Antal Andornál a legnemesebb tisztaság árad belőlük. Teljes egységet alkotnak a formák lefokozott világával. Lelkiség árad együttes hatásukból. Nem födik a tárgyakat, hanem együtt élnek velük. Amikor kontraszthatást vélünk látni egy-egy kép színei között, nem érezzük igazi Fülöp Antal Andor alkotásnak.
A 60-as évek derekától egyre több a tárgyi elem a képeken. Míg eddig a virág- és vázamotívumok játszották a főszerepet, most megmaradván ugyan – központiságuk révén még a múltbelin túlmenően is részeivé válnak egy minden esetben jól megszerkesztett képkonstrukciónak. Székre kerül a virágváza, csak azért, hogy beépülhessen a képbe a szék jól megszerkeszthető formája. Különböző, egymással szöget bezáró síkok. Az egyik munkán például három sík metszi egymást. Az asztal síkja, azon függőlegesen elhelyezett rajzok és a velük tompa szöget bezáró, de az asztallal ugyancsak merőlegest alkotó vászon a festőállványon. Könyvek, levélmappák és levélpapírok, tányérok, gyümölcsök, és minden oly tökéletes rendet alkot a képfelületen, hogy sohasem érezzük zsúfoltnak a munkát. (Kompozíció virággal. In memoriam Magistri Michelangelo, Kolozsvári műemlékek, 175 éves a kolozsvári magyar színjátszás). Ekkor erősödik meg a művésznek az a szenvedélye is, hogy megörökítse városa műemlékeit, s ezzel sajátos kolozsvárias ízt nyernek a munkák. Előző korszakához képest nagyobb szerepet kap az ember. Alakjai merevek, beállítottak.
Valami olyasmit látunk, hogy ez a szokványbeállítottság, amit eleve tudomásul vesz a művész, s a maga stílusául fogad el, megtelik élettel. Nyoma sincs itt a véletlenszerűnek. A merevségek is a művészi szándék kifejezői. Ez a fajta felfogás tökéletesen ellentéte annak, amit a romantikusok vallottak elvüknek azzal, hogy a szokatlan helyzeteket, mozdulatokat keresték. Fülöp Antal Andor ősei a klasszicisták, az egyiptomiak és Velasquez voltak, akik éppen úgy a zártságokat kedvelték, s az ismétlődően azonossal fejezték ki mindig a mást.
Fülöp Antal Andor meggyőz arról, hogy szeretnünk kell az embert, szeretnünk kell a szépségeket, és arról is, hogy a szépségek bennünk gyökereznek. Ezért – azt mondhatnánk – szinte műveltségi színvonaltól, ízlésbeli fejlettségtől függetlenül, mindenki tulajdon lelkével néz szembe a kiállításon.
Ebben áll művészetének demokratizmusa.
Megjelent A Hét II. évfolyama 44. számában, 1971. október 29-én.
Kiemelt kép: Tasso Marchini festménye Fülöp Antal Andorról, 1933.
