Ritkán van a Román Televízió magyar adása nézőinek olyan élményben részük, mint október 3-án, vasárnap délben volt… Negyven percen keresztül peregtek szemünk előtt a képek. S közben hol Händel és Monteverdi zenéjének gyönyörű futamai festették alá a látványt, hol egy rendkívül változatos, eleven erejű hang beszélt, beszélt.
„Nagyon szeretem Dést… Olyan szűkszavú, olyan komoly, olyan filozofikus valami, egészen más, mint Nagybánya… Kedves, de egy kicsit színfukar világ. Mint amikor a delnő jól felöltözik.”
„Érdekes az ember. Nekem nagyon kevés képem van, amelyiken nincs emberalak. Szem dolga a figurát vagy az embert meglátni.”
„A szépség mibennünk van. Csak ki-ki a maga mértéke szerint annyit tud kifejezni, vagy másnak is megmutatni, amennyire képes.”
Igen. Bennünk van a szépség. Ettől kezdve minduntalan ezt éreztem én is, amint Fischer István filmjét néztem… A bennünk élő szépséget vetítjük ki magunkból. Ezt a szépséget látja meg a szem az ódon dési utcákon.
A Fischer István szeme.
Az Incze János szeme.
Mert ők ketten beszéltek ezen a filmen. A filmművész, aki Incze világának a lelkületét kereste és vetítette elénk. S a festő, aki a saját életének egy-egy epizódját, gondolatait öntötte szavakba. És milyen furcsa! A festő, akiről az járja, hogy nem a szavak embere, hanem a színeké, ezúttal a szavak segítségével vallott önmagáról. És a filmes képekkel vallott a festőről. Sokszor hosszú másodpercekre megállt a kamera. Rögzített egy-egy mozdulatot, arcjátékot, mosolyt vagy keserű pillantást. Az is be szép volt, ahogy ráirányult – nem is egyszer – egy-egy utcarészletre, sajátos Incze János-i táj, épület részletére, és nem történt semmi. Csak áthaladtak a képen a jövő-menő emberek. Megállt egy anya, s lehajolt valamiért a kicsi gyermekéhez. Parasztasszony jött átalvetővel a hátán. És mégis: mintha megállt volna a világ… Akkor is, amikor a festő arcát láttuk perceken keresztül. És akkor is, amikor a képek egy-egy részlete vetítődött elénk. Összejátszott a beszéd a képpel, a festett látvány a valódival, a zene költészete a képi kifejezés költészetével.
Ők ketten valószínűleg nagyon jól megértették egymást. S így születhetett meg ez a gyönyörű portréfilm, amelyhez hasonlót csak ritkán láthatunk a tévé képernyőjén. Incze János arca, képeinek világa, s az a világ, amely a képek ihletőjévé vált, ezután már egységben fog élni a tévé nézőiben.
Olyan egységben, amelyet bajos lesz széttépni, kitörülni. Valamivel többet fogunk tudni arról, amit röviden csak úgy szoktak nevezni, művészi egyéniség. Egységbe bontakozott itt az ember és a környezete, a festői világ és a gondolkozásmód. Olyan filmet láttunk, amely felhasználta a képi láttatás minden lehetőségét. S melyen egyaránt sokat mondott el a filmművész – a maga eszközeivel, a filmkockákra rögzített képekkel, s a művész, azzal, hogy beszélt, beszélt…
Talán a festmények is gyakrabban lehettek volna a film szereplői. Úgy érzem, azokat egy kicsit keveset láthattuk, bár az is igaz, hogy Incze képei színek nélkül kevésbé hatásosak. S ha az ő festményeinek az aránytalanul kevés szerepeltetését már szóvátettem, hadd említsem meg azt is, hogy ezzel ellentétben Ziffer Sándor önarcképe talán a kelleténél is többet szerepelt…
De mindezek apróságok a film reális értékei mellett. „Santa e miracole e pitture” – mondotta Leonardo da Vincivel együtt Incze János. És Fischer filmje újból meggyőzött erről. Ez az ő nagy érdeme.
Megjelent A Hét II. évfolyama 42. számában, 1971. október 15-én.