Banner Zoltán: Mattis Teutsch János. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.
Banner Zoltán könyve az immár tizenkét éve halott mester nevét, életművét igyekszik a köztudatban méltó helyére állítani. S tulajdonképpen ez is a könyv fő erénye. Helyesen körvonalazta Mattis Teutsch hazai jelentőségét, s megpróbálta behelyezni az európai művészet áramlatába is. S hogy az utóbbi feladatot csak körvonalaiban tudta elvégezni, megemlítjük éppen, de nem rójuk fel neki. Hiszen hiányoznak az előtanulmányok, amelyek föltétlenül szükségesek lennének minden összefoglaló munkához.
Az európai expresszionizmusról ugyan számos jelentős tanulmány, könyv jelent meg már, de ezek nagy része méltánytalanul elfeledkezett Mattis Teutschról. Ránk vár az a feladat, hogy próbáljuk megismertetni a Mattis Teutsch-i életművet. Nem ártana épp ezt a kötetet a szükséges kiegészítésekkel, illetve kihagyásokkal külföld számára is megjelentetni. Hiszen a brassói mester vitathatatlanul európai jelenség volt, sajátos színfolt nemcsak az expresszionizmus, hanem a konstruktivizmus történetében is.
Banner Kandinszkijjal említi együtt Mattis Teutsch-ot mint a zenei expresszionizmus mellette szinte csak egyetlen igazán jelentős képviselőjét. Tőle tudjuk meg, hogy 1925-ben válik el véglegesen az útja nagy kortársáétól. Az az érzésem, hogy több közös vonást lát bennük Banner annál, mint amennyi valóban volt. Hiszen formaviláguk egészen különbözött egymástól. Egészen más jellege volt Kandinszkij említett zenei expresszivitásának. Hogy csak a leglényegesebb különbséget említsük meg: kis mikroelemkékből építette fel lebegő kompozícióit, míg Mattis Teutsch inkább a zártabb vonalritmusokra alapozott, s még legabsztraktabb korszakában sem szakadt el végérvényesen az emberábrázolástól. Legalábbis a művek nagy részében nem… S ha már itt tartunk: meg sem említi a könyv Jawlenszkij nevét, akinek egyes művei talán a legközelebbi rokonságban voltak Mattis Teutsch vonalritmus-hullámzású kompozícióival.
Banner tanulmányában inkább ismertet, mint elemez. Tartalmas esszéstílusban beszél a korról, a kortársakról, az európai avantgárd törekvéseiről, felvillant sok mindent, ráirányítja figyelmünket olyan problémákra, amelyeknek a megoldása az utókorra vár. Ízelítőt ad a kortárs kritika hazai és külföldi reagálásáról, de úgy érzem, itt is kísért az egyoldalúság veszélye. Mattis Teutschot itthon nagyfokú meg nem értés fogadta. A brassói szellemi életben szinte-szinte idegen test volt. Kiállításait támadták. Nem ártott volna erre is kitekintést adnia, hiszen ezáltal még meggyőzőbbé válik ez a nagyfokú szülőföldhöz való ragaszkodás, s ennek az életformának a hűséges vállalása.
Ahhoz, hogy Mattis Teutsch munkáinak művészi értékei kidomborodjanak, nem elegendők csupán a megállapítások. Sokkal alaposabb és bőségesebb elemzésre lett volna szükség.
A szerzőnek kellett volna használnia a Kriterion Könyvkiadó biztosította nagyobb terjedelmet (a Meridiánénál jelent meg előbb a könyv románul), hiszen sok problémát vet fel, de nem tudja valamennyit elmélyíteni. S épp ez az általánosságokban mozgás vezeti olykor nem helytálló megfogalmazásokra. „Századunk minden nagy stílusirányzata, újító lendülete végighullámzott művészetén” – írja. A munka viszont csak hármat említ meg ezekből a stílusirányzatokból, az expresszionizmust, a konstruktivizmust meg a szürrealizmust. Még szóba jöhetett volna a kezdő korszakra vonatkozóan a szecesszió – ezt említi is Banner, csak nem konkretizálja –, s aztán mást nem is kapunk. Nem hatottak rá a fauve-ok, a kubisták, a dadaisták, a futuristák, a szuprematisták, hogy csak néhányat említsek fenti megállapításom igazolására.
Úgyszintén nincs szüksége Mattis Teutschnak olyan hihetetlenül túlzó megállapításokra, mint amilyent a 37. oldalon olvashatunk: „E szobroknak a dallam lejtésére emlékeztető vonalában az egyetemes művészettörténet összes stílusainak törekvése s az emberi test arányairól alkotott elméletek tanulságai sűrűsödnek szemléletes szintézissé”. Vagy az ilyen támadható, feltételes módban megfogalmazott következtetésekre freskóterveivel kapcsolatban: „ha ezek a tervek megvalósulnak, talán Picasso Guernicájával egyenrangú monumentális művek születéséhez vezetett volna”.
A Mattis Teutsch-i életmű korszakolása jó. Az egyes periódusok főbb problémáit helyesen idézi fel. Arányaiban a fontosabb problémák kapják a nagyobb súlyt, s ez szintén helyes. A szöveg általában igényes elmélkedés egy nagy alkotónkról, s korunk művészetéről. Műfaját tekintve inkább esszé, mint monográfia, s talán ez zavarja az olvasót, mert monográfiasorozatban jelent meg. Ha még azt is hozzávesszük, hogy 56 reprodukció (s ebből 18 színes!) illusztrálja a kötetet (kár, hogy az 1-es és 17-es számú megfordítva), örömmel üdvözöljük Banner vállalkozását, hiszen nagy szolgálatot tesz vele hazai művészettörténetünknek.
Megjelent A Hét III. évfolyama 14. számában, 1972. április 7-én.