Bár sohasem volt titok előttem Erdős I. Pál munkásságának művészi kvalitása, mégis a meglepetés erejével hatott sepsiszentgyörgyi kiállításának anyaga. Meglepett az a mindenen átsütő oldott líraiság, amely grafikai nyelvének legjellemzőbb alapvonása. Ebből a szempontból nincs is különbség a munkák között, legyenek azok álomképek, gondolatillusztrációk vagy akár útirajzok. Az az érzése a nézőnek, hogy a hajdani Erdős-munkák (főleg a vasi sorozatára gondolok) rutinjellegzetességei eltűntek, a művész „magába szállt”, s most sokkal inkább énjén szűr át mindent. Finom impulzusok törnek fel belőle, s bármi is legyen egyik vagy másik rajzának a „témája”, sohasem azt, hanem mindig ezeket a belső remegéseket örökíti meg. Általános emberi érzések: vágy, öröm, elmúlás, sajgó keresése a szépségeknek, feloldódás az életben, a természetben, az emberi kultúra nagy megvalósításaiban – ezek az ő igazi mondanivalói. Vonalvezetése hozzáidomul ezekhez az intimitásokhoz, belsőségekhez. A hajdani energiáktól való telítettség, papírt barázdáló ívelések helyébe most a finom, lélekkutató keresgélések kerültek, de úgy, hogy a művészi biztonság azért most sem hiányzik belőlük.
Egyik legegyénibb hangú művészünk. Egyéniségének forrása a már lentebb idézett érzelemtelítettség mellett a sajátosan erdősi kompozíció. Nem szimmetrikusan komponál, lapjain sok a szabadon, födetlenül hagyott papírfelület, s így az a benyomásunk, mintha az elemek az anyagtalan térben lebegnének. Szokatlan harmóniában olvadnak sajátos egységgé a nőarcok, melyek a múlt század második felének romantikus-szentimentális szemléletmódjában gyökereznek, a reneszánsz mesterek pontosságát idéző hangsúlyozottan perspektivikus épületrajzok, s a barokkoson fodrozó drapériák, meg itt-ott a pop-art foto-realizmusát idéző emberfigurái.
Nem idegen ez a felfogás a kor legélenjáróbb törekvéseitől. A művész a kifejezés érdekében bármit „kölcsönvehet”, még a modern sokszorosító technika mechanizált eljárásait is. Erdős I. Pál nem helyettesíti a rajzot fényképpel, annál magabiztosabb a technikai tudása, hogysem erre szüksége lenne, de amikor a munka úgy kívánja, nem riad vissza a valóság egészen pontos másolásától sem, hiszen – ismétlem – a részelemeknek csak elem, komponens szerepük van nála, a hangsúly mindig az összhatásra kerül.
Igen érdekes e szempontból megvizsgálni útirajzait. A párizsi Notre-Dame, a firenzei Santa Croce, a római Colosseum, a velencei Szent Márk templom, meg az emberiség többi nagy alkotásai számára arra jók, hogy magábanézésre, elmélkedésre, grafikai töprengésekre ösztönözzék. Egymást fedésekkel, furcsa egymásmellettiségekkel vált ki egészen különleges hatást. Önmagáról, a saját érzelmeiről vall még e nagy kultúrtörténeti témák kapcsán is.
És – igen lényeges ez – minden vonatkozásban sajátosan egyéni világképét a legegyszerűbb eszközzel fejezi ki, amelyet művész a kezébe vehet, a grafitceruzával.
Végezetül hadd álljon itt néhány munkának a címe. Beszéljenek azok alkotójuk törekvéseiről. Holdszonáta, Pillangó, Tavaszi tüzek, Párbeszéd a szívről, A nagy elmúlásban, Mélabú.
Még annyit: a Sepsiszentgyörgyi Múzeum régen látott igényességgel rendezte meg ezt a nem mindennapi jelentőségű kiállítást.
Megjelent A Hét III. évfolyama 51. számában, 1972. december 22-én.
A képek nem az eredeti cikk kísérői.