Már életében tudta minden értő, művészetre fogékony ember, mindenki, aki közelébe férkőzhetett, hogy nem közönséges ember. Hogy a legnagyobbak közül való. Hogy még az óriások korából is kimagaslik. Pápák, fejedelmek versenyeztek a szolgálataiért. Nagyhatalom volt, a szellem nagyhatalma. A hozzá hasonló egyéniségek – Szabó Lőrincz gondolatát folytatva – versenyen kívül állnak.
Sacristia Nuova. Puritán kis firenzei fehér márványkápolna, a Medici-síremlék mellett. Szép? Csodálatos? Mint ahogy a Sixtusi kápolnában is: mi helye volna itt is a szónak?! Feltekintesz a magasba – szédítő látvány. Több mint hatszáz négyzetméter felületen, egy meglehetősen hosszú, téglalap alaprajzú kápolna sima boltozatán bontakozik ki a festői teremtő csoda. A háromszögű, négyzet alakú, téglalap alakú mezőkön életre kel az ember, az emberiség – vágyaival, gyötrelmeivel, szenvedéseivel és megpróbáltatásaival.
Megtisztító, felemelő látvány. S utána a másik nagy Michelangelo-mű, a mintegy negyed évszázaddal később festett Utolsó ítélet kaotikus kavargása, többszáz figurájának megrázó, megdöbbentő sors-tekintete még inkább lenyűgöz, hatalmába kerít.
Pietái önmagukban is kifejezik az emberi lélek hánykódásait, halálvívódásait. A legelső, a római Szent Péter templomban őrzött, még a halálban is az életet dicsőíti, a reneszánsz nagyszerű eszményét. A másik nagy Pietà (a firenzei Dómban), melyet a hagyományok szerint saját síremlékének képzelt el a már öreg művész, a fájdalomban való felmagasztosulás, az összeomló erő, a tehetetlenség néma kifejezése. S az utolsó, a még halála előtti napokon is alakított, Milánóban levő Rondanini Pietà a tehetetlenség jajgatása, a szellem utolsó szózata a léthez.
Nagysága, egyetemessége előtt hódolunk, az ember előtt, aki a szenvedésekből, megrázkódtatásokból is az élet dicsőítését, az erő, a küzdelem felmagasztosítását tudta megfogalmazni:
„Csak én égek tovább, ha már kioltott / a földön minden sugarat a nap.“ – írta az éjszaka csendjében,
Megjelent A Hét VI. évfolyama 11. számában, 1975. március 14-én.
