A Meridiane Kiadó egyik legújabb könyve: A román festészet képekben. Ha az átfogó művészettörténeti kiadványokat vizsgáljuk, ez a múlt esztendő legreprezentatívabb könyve. Négy szerző (Vasile Drăguţ, Vasile Florea, Dan Grigorescu, Marin Mihalache) látta el kísérő szöveggel a román festészet 1111 reprodukcióját.
A kötetben nem is a szövegen van a hangsúly, hanem a reprodukciókon. A lapok külső szélén legtöbbször hármasával sorakoznak egymás mellett a 20-30 négyzetcentiméteres méretű képek, s mellettük keskeny oszlopban a szöveg amolyan vázlatos művészettörténet.
1111 alkotás így egymás után felsorakoztatva mindenképpen impozáns seregszemle. A legrégibb kolostori és templomi freskóktól, ikonoktól egészen a mai festészet alkotásaiig, a cucuteni-i kerámiák mintáitól és a tomisi mozaikoktól egészen az 1940-es születésű Ion Grigoreig, mindent meglel itt a néző. Seregszemle a román képzőművészet értékeiről. Forgatjuk a könyvet, és számolgatjuk a képeket. Majd elölről kezdjük ismét. Nézzük meg, milyen helyet kaptak ebben az impozáns kiadványban a nemzetiségi művészek. Számolni kezdem őket. Néhány német név, és ugyancsak néhány magyar. Az utóbbiakat szám szerint is megjegyeztem. Nyolc magyar nemzetiségű festő tizenhat alkotását láthatjuk. 16-ot az 1111 között. Visszalapozok a régi, nagyobbára egyházi képekre. Hátha ott találok valamit. Mondjuk a Gelencei templom híres freskóiból bár egy részletet. De nincs. Ügy látszik, a szerzőknek nem volt tudomásuk arról, hogy az is létezik.
S a későbbiek?
Barabás Miklós egy képpel szerepel. Ennyi a múlt századi művészetből. Aztán tovább: Ziffer Sándor három tájképpel, Mattis Teutsch János négy kompozícióval. Ennyi a század első feléből. Napjaink festészetéből Bene József (1), Nagy Albert (2), Miklóssy Gábor (1), Kovács Zoltán (1) és Szőnyi István (3) szerepel.
Kérdések ágaskodnak bennem. Így lenne? Vajon csakugyan ennyit érünk? Ennyit adott a magyar nemzetiségi kultúra a romániai festészetnek? Vagy egyszerűen, a kötet szerzői nem tartják odatartozónak a mi hazai magyar művészeink alkotásait?
Hát akkor hol van a helye, mondjuk, Nagy Imre művészetének? Aki – úgy hiszem, valamennyi romániai festő közül a legihletettebben ábrázolta a Kárpátok hűvös-zord légkörét, s az ott élő embert. És hol van a két világháború közötti •részből Szolnay Sándor? Nagy István, akit a román kritika olyan nagy elismeréssel fogadott? Hol vannak a nagybányaiak, az egy Ziffert kivéve? És a maiak közül: nem jutott hely Mohi Sándornak, Fülöp Antal Andornak, Incze Jánosnak vagy a fiatalabbak közül Tóth Lászlónak és Jakabovics Miklósnak. Csak néhány nevet említettem, de folytathatnám a sort.
Azt hiszem, szocialista hazánk művészetének egységéért emelek szót, amikor azt mondom: méltánytalanul jártak el a kötet szerzői-szerkesztői nemzetiségi művészeinkkel. Hanem hazánk művészetének egységén túlmenően egyébről is szó van itt: annak gazdagságáról. Ez nem is szorul bizonyításra. Hisz kellőképpen bizonyítják a megyei kiállítások, az országos biennálék, ahol többnyire jelen van minden valóságos érték, bizonyítják középületek falfestményei, ornamensei, bizonyítják országos vagy helyi pályázatok díjazásai, a Képzőművészeti Szövetség évi díjkiosztásai, s bizonyítják végül a képzőművészetünket külföldön reprezentáló, hazánk határokon túli hírnevét öregbítő alkotások. Röviden: képzőművészetünk hétköznapjai és ünnepnapjai, az eleven művészeti élet bizonyítja, hogy a szocialista Románia piktúrája román, magyar, német művészek együttes alkotása.
Nem vagyok híve a százalékos munkának. Hogy centizzük ki, kinek mennyi hely jut. E képzőművészeti kiadvány szerzői-szerkesztői azonban, véleményem szerint, nem jártak el kielégítő dokumentáció birtokában.
Megjelent A Hét II. évfolyama 14. számában, 1971. április 2-án.
