Jacques Lassaigne írja a katalógus előszavában: nem tartották céljuknak felidézni a korszak történetét. „Azét a korszakét, mely kétségtelenül egyenlő értékű volt a reneszánsszal vagy az impresszionizmussal, keresgélésekben egyik legpezsgőbb. a megvalósított művekben egyik leggazdagabb kor.”
És mégis azt tették. Felidéztek mozgalmakat, törekvéseket, stílusirányzatokat kifejező művek szerepeltetésével – a század első öt évtizedét. S ahogy az ember a 88 festő 88 alkotása közé zarándokolt, megdöbbent. Mintha nem csupán pár évtizeddel ment volna vissza a múltba. Mintha régi idők alkotásai között bolyongana. S ezt nem azért érezte, mert porosnak tűntek a munkák. Hanem mert olyan „klasszikusnak”, olyan „patinásnak” hatottak.
A tegnap forrongásai ma már történelem – kellett megállapítania. S a művek: dokumentumok. Egy letűnt időszak „műemlékei”. Főművek – a plakátok szerint. Nézed őket, és izgalomban vagy. Ennyi nagyságot látni egymás mellett! Nem bírod a szemedet megpihentetni. Alig akad egy-két olyan munka, amelyikre azt mondod: mit keres ez itt?
És micsoda impozáns névsor! Hogy csak néhányat ragadjunk ki a nyolcvannyolcból: Boccioni, a futurizmus egyik elindítója és fő teoretikusa, George Braque, a kubizmus úttörője, Max Ernst, a frottage rajzi automatizmus feltalálója, Giorgio de Chirico, a Pittura Metafizica megalapítója, Robert Delaunay, az orfizmus elindítója, Juan Gris, a szintetikus kubizmus egyik első művelője, Hans Hartung, a kalligrafikus iskola fő képviselője, Vaszilij Kandinszki, az első absztrakt kép alkotója, az örökifjú, állandóan forrongó, stílusának mozgékony változásaival századunkat legjobban kifejező Picasso, a sajátosan egyéni szürrealisztikus nyelvet kialakító Juan Miró.
Inkább statisztikailag figyeljük! 25 francia, 18 olasz, 17 német (köztük 3 osztrák), 4 orosz, 4 spanyol, 3-3 amerikai, cseh és belga, 2-2 mexikói, holland és norvég, 1-1 angol, magyar, román, svájci és uruguayi művész került be ebbe az elitgárdába. Különösen az olaszok vonultattak fel sok kevéssé ismert nevet. Hiányoltuk viszont Salvador Dali, Duchamp, Cézanne, Siqueiros s a nemzeti iskolák egy-egy jól megválogatott képviselőjének a jelenlétét. Még mindig az a helyzet: elsősorban a nagy nyugat-európai népek tevékenységére korlátozzák a tudomásul vett képzőművészetet. A román Victor Brauner is csak azért lehetett ott, mert Párizsban élt, a magyar Moholy Nagy László, mert tevékenységét a német Bauhaushoz kapcsolta.
Korunk művészetének a hihetetlen stílusgazdagságát is bizonyítja ez a kiállítás. Íme csak egy kis felsorolás: jelen voltak a szecessziósok (Kirchner), a posztimpresszionisták (Bonnard), expresszionisták (Nolde, Schmidt Rotluff, Soutine, Franz Marc, Rouault, Otto Dix stb.), futuristák (Severini, Boccioni), kubisták (Metzinger, Picasso, Braque, Gris stb.), dadaisták (Picabia), kalligrafikus iskola (Hartung, Winter), geometrikus absztraktok (Mondrian, Soldati, Licini, Kupka stb.), fauvisták (Marquet, Matisse, Vlaminck, Dufy), metafizikusok (Morandi, Chirico, Carrá), konstruktivisták (Moholy Nagy László, Malevics), lírai absztraktok (Kandinszkij), expreszszív realisták (Orozco, Gromaire), neorealisták (Guttuso, Rivera). Az ő munkásságuk révén forrott, alakult a század képzőművészetének stílusa.
A néző pedig, amint sétál, böngészik, figyel, elemez, taglal és összegez, akarva-akaratlanul szembekerül a kérdéssel: van-e nagy mű a nagy művek között? És véleményt kell alkotnia. De az nem ennek vagy annak a kiemelése lesz, hanem ilyenszerű: Picassót kissé rangján alul szerepeltették; Braque, mint mindig és mindenütt, itt is óriási; nem is tudtam, hogy Moholy Nagy László geometrikus-konstruktivista műveiben ennyi líraiság, ennyi melegség van… Ez a Nolde egészen rokon lelkület, legalábbis ittlevő képe alapján, a mi Nagy Istvánunkkal… Majd vissza és visszatér Paul Klee csendéletéhez, és azon csodálkozik, hogy mennyi asszociációs gazdagság, szín, vonal és kompozíciós szépség rejtőzhetik itt. S ha van ideje, külön-külön megáll a többi képeknél is, mert idő kell, sok, nagyon sok idő a remekművek, a század fő műveinek a megértéséhez.
Amikor pedig végleg el kell szakadnia tőlük, hálát érez magában. Hálát a sorsa iránt (hogy megláthatta), a rendezőség iránt (hogy összehozta ezt a nagyszerű anyagot), az ódon város iránt, amelyik nem restelli a maga régiségét, patinásan középkorias hangulatát hátterül adni a XX. század lelkületének a kiemeléséhez. S annak a 18 múzeumnak, 27 magánszemélynek, számos galériának és intézménynek is elismeréssel adózik, akik idekölcsönözték a birtokukban levő műveket. Majd visszatérve a látottakra, megállapítja: tényleg nagy a mi korunk. S nagysága elsősorban sokszínűségében, művészetének sokarcú változatosságában, technikai és érzelmi sokrétűségében, gazdagságában rejlik.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 21. számában, 1973. május 25-én.