Mostanában egyre gyakoribbá váltak a telefonbeszélgetések az izraeli rokonsággal. A szerkezet mindig ugyanaz, előbb a háborús helyzetértékelést hallgatjuk meg, aztán sorra kerülnek az unokák. A tizenkettőből most csak három katona, kettő tulajdonképpen a hátországban van már, mindketten kiképzők lettek, s a fronttól viszonylag távol s viszonylag biztonságban szolgálnak. Csak a harmadikat irányították az úgynevezett frontvonalba, de szerencsére ő is védett helyen, egy számítógépteremben kezeli a vaskupolát. Sajnos akad elég dolga, nem is kevés. Persze mi számít ma biztonságos helynek a zsidó államban, ahol már nemcsak a Hamász házi készítésű rakétái támadnak, hanem a Hezbollah tűpontos Patriotjai is?
A beszélgetés második s egyre rövidebb szakaszában vesszük sorra az itthoniakat, az egykori fele-fele arány mára – érthetően – kilenctized-egytizedre módosult. A beszélgetések többsége így zárul: vigyázzatok magatokra!
Ám a minap nénikém, mint Columbo, aki a távozás előtt visszanézve teszi fel a legfontosabb kérdést, a következőkkel zárt: – Mi van nálatok ott Budapesten? Mit csinál ez a gazember főpolgármester? Hogy lehet, hogy kitiltja a körútról, a hidakról az autókat, lezárja a rakpartot, adósságba dönti a várost, és nem fizeti ki a számlákat? Nincs olyan nap, hogy ne szerepelnének szörnyűségei a hírekben.
– Honnan veszed ezt? – Hát a tévéből! – És melyikből? – Itt csak a Duna Worldot lehet fogni!
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 50. számának Páratlan oldalán 2023. december 15-én.
