„Betűt vetünk, hallod-e, te kovácsúr, / Kopjafáknak szittya törzse mohácsul! / Muhi pusztán túlnan fekszik Trianon: / Megül némán, mint az Ekhó Tihanyon! / Nem harsan a gumanizmra – izoming, / Ha közerkölcs s a karizma bizony ing! / Ezt danold el, ha rímeket faragsz itt, / De Gutenberg, az direkte galax is!” (Kovács András Ferenc: Az überallesbadeni dalnokverseny [részlet])
*
„…rendkívül intenzív lett a múlt politikai, turisztikai, kereskedelmi felhasználása. Jól megfigyelhető ez például a megemlékezések számának nyílegyenesen emelkedő görbéjén…” Az idézet 2007-ben jelent meg a Lettre őszi számában, írója Pierre Nora (fordította Mihancsik Zsófia). Nora kiváló írása főleg Franciaországra koncentrál, de mi, kelet-európaiak tudjuk, hogy felénk a politika és főleg a totalitarizmusra hajazó rendszerek előszeretettel kerestek tetteikre igazolást a múltban, főleg az elmúlt események „értelmezésével”. Például a Horthy-korszakban a múlt külsőségeit próbálták kamatoztatni, vitézi renddel, fehér lóval, kacagánnyal, királytalan királysággal.
A szocializmusban már az iskolákban elkezdték a múlt politikai kiaknázását. A történelemkönyvekben vetítették rá a szocializmus vívmányait a elmúltakra, és lett mondjuk Dózsa György a szocializmus előfutára, Petőfi baloldali költő, József Attila kommunista, Romániában Mihály vajda a mai Románia első egyesítője 1600-ban… Sokan gondoltuk, hogy a szocializmus harmincöt évvel ezelőtti bukása rendet teremt, és visszaadja a történelmet a történészeknek. Nem így lett. Folytatom Pierre Nora már említett írásának idézetét: „Ma azonban a történész korántsem egyedüli szereplője a történelem előállításának. Megosztja ezt a feladatot a bíróval, a tanúval, a médiával, a törvényhozóval.” Vagyis a múlt eseményeinek a magyarázata, fontosságának meghatározása a napi politika része lett. Legutóbb az 1989-es változások utáni legnyíltabban antiszemita író, Csurka István kapott szobrot, miután korunk hivatalos „történésze”, Schmidt Mária politikai szempontból értelmezte Csurkát. A háborús bűnös Wass Albert számtalan szobra mellett ez is elfér a magyarországi turulkeltetőben. Vármegye, rovásírás, Corvin-lánc, Lázár János fejhajtása Horthy előtt… A magyar társadalom sztoikus nyugalommal könyvelte el, pár sóhajtásnyi ejnye-bejnye meg irgum-burgum közepette. Pedig azt hittem, hogy itt már következik a halálos káromkodás, olyan például, hogy a macska rúgja meg. De nem, csak a csend. Némán statisztált az értelmiség népe is. Nem zavarja ez egyik írószövetséget sem. Sajnos nem új keletű a dolog, már akkor (is) némaság honolt a pannon tájon, amikor 2012-ben Tarlós István főpolgármester méltatlannak találta Tersánszky Józsi Jenő írót arra, hogy nevét egy utca örökítse meg a székesfővárosban. Történt aközben, hogy Józsa Béla székely kommunista szakszervezeti vezetőről, akit Horthy rendőrsége 1943-ban halára vert baloldalisága miatt, ma is utca van elnevezve Budapesten, az Alsó-Svábhegyen. Most akkor ne térjünk ki arra a szánalmas pillanatra, mikor Tarlós lecseréli a régi budapesti zászlót, mert szerinte hasonlít a román zászlóra.
Summa summárum, az elmúlt évtizedekben a történelem olcsó politikai termék lett, technika a tömegek manipulálására. Ebben élen járt és jár a tizenéve regnáló Fidesz–KDNP-kormány. Ők azok, akiket a hiteles kutatók, a tények semmilyen körülmények között sem zavartak, zavarnak. Nem zavaró a Magyar Tudományos Akadémia sem, az egyetemek sem. Előre az orbáni úton. A sok átkeresztelt, átértékelt, újraértelmezett történés között van egy találmány, ami mindent visz: Trianon. A számtalan történelmi torzítás közepette a trianonozás a legfertőzöbb szellemi métely. A Duna-parti hatalom fantasztikus leleményességgel tudott az 1920-as békekötésből érzelmi muníciót gyúrni. Olyan hatékonyan, hogy ma az ellenzékhez köthető média egy része is simán bevette, hogy létezik egyfajta trianoni trauma. (Persze, létezik, főleg a Rogán-művekben.) A minap a klubrádiós is a trianoni traumát elemezte a román–magyar határnyitáskor. A valóságban pedig a trianoni trauma nem más, mint egy üzlet. Jó üzlet. Kiválóan meg lehetett osztani az állampolgárokat, és a megosztás után jöhet az uralkodás. A mai magyarországi hatalom birtokosai óriási politikai tőkét és nem egy esetben anyagi javakat harácsoltak össze az érzelmi zsarolásból. Az egész trianonozásnak a lényege a nyugatellenesség.
*
Trianonban a Nyugat elárulta a magyarságot, amiért ma is, több mint száz évvel a békekötés után, ürügyet ad a gyűlölködésre. Hiába volt azóta egy második világháború, párizsi béke, közös Európa, schengeni határnyitás. Trianon a hibás mindenért. Ej, milyen szép lenne ma Magyarország hatmillió románnal és millió szlovákkal… Vesszen Trianon! (A nagy magyarféltő Csurkának halvány fogalma sem volt, hány román él Erdélyben, Réz Pál könyvéből tudjuk [Bokáig pezsgőben – hangos memoár, Réz Pál és Parti Nagy Lajos beszélgetőkönyve, Magvető, 2015 – a szerk.].)
A trianonozás igazából egy nyelvészeti kérdés, mint a brüsszelezés vagy a sorosozás. Lassan meg kell írni a Magyar közéleti szótárt. Például: Soros egyenlő: zsidó összeesküvés; Brüsszel nem más, mint a bűnös Európai Unió; Trianon: összefogott a világ a magyarok ellen… A szótár megjelenhetne sok rajzzal, Nagy-Magyarország-térképpel, hogy mindenki megértse, és székely rovásírással. El lehetne küldeni minden követségre, hogy reklámozzák a Karmelita urának értékrendjét, cselekedeteinek logikáját. Hova jutottunk? 1990-ben volt pár pillanat, hogy habár külön országban adózunk, és másként néz ki az útlevelünk, de azért tudunk egységes kultúrában alkotni Csíkszeredától Csíkágóig (Kányádi Sándor). Hogy végre lesz egy közös szellemi haza, a könyveinkben, a kiállítótermeinkben, a színházainkban és a filmvásznon. Mára mindennap az arcunkba (pofánkba) vágja a Pannon Hatalom: Trianon. Vidnyánszky Attila hazafiságból csicskáztatja a színházi szakma nagy részét, mint valami községi pedellus az eleven gyerekeket. Nem vagyok szociológus, de érzem, hogy ennek lesz visszahatása a Trianonban elvesztett területeken. Napról napra mélyül a szellemi szakadék.
Magam már ott tartok, hogy meg is próbálom összeszedni Trianon pozitív hozadékait. Például Trianonnal az erdélyi magyarságnak lett tengere. Igaz, fekete, de csak tenger, és Székelyföldhöz sokkal közelebb van, mint a Balaton. A földrajznál maradva, lett az országunknak kétezer méter magas hegycsúcsa. Trianon következtében elődeim erős erdélyi magyar művészetet hoztak össze, komoly identitással. Alaposan megtanultuk, hogy van különbség a Haza és az Ország között. Trianontalanul valószínű, hogy Szilágyi Domokost, Kovács András Ferencet, Vida Gábort, Székely Jánost, Láng Zsoltot, Sütő Andrást, Harag Györgyöt, Illyés Kingát, Lohinszky Lorándot, Bács Miklóst, Berekméri Katust és sok más, az erdélyi magyar lelkiismeretet kialakító művészt könnyen elnyelt volna a nagy budapesti massza. Trianon nélkül Bodor Ádám, Tompa Andrea, Bartis Attila, Fekete Vince, Barabási Albert László, Szabó Ernő, Kovács Apollónia, Bács Ferenc, Jancsó Miklós és sokan mások érzékenysége sem alakult volna, ahogyan alakult. Ha Marosvásárhely nem Romániában lenne, vajon hol tanult volna az a sok magyarországi színész, rendező, teatrológus? Hol tanítanának azok a tanárok, akiket kiszorítottak a magyarországi felsőoktatásból? Ha Erdély nem kerül Romániához, Demeter Szilárd, Varga Zs. András, Zsigmond Barna Pál, Orbán János Dénes, Gál Kinga és sokan mások a szülőföldjükön rontanák a levegőt, uszítanák egymás ellen a polgárokat, de még a családtagokat is. Hogy volt ez a Trianon, én megtanultam, milyen fontos a betűkön az ékezet, mert Robert nem egyenlő Róberttel, és Gabriela sem Gabriellával. Eszembe véstem, hogy a magyar könyveknek, folyóiratoknak, szavaknak milyen értékük van, és „hogyan kell rohangálni az árban, kicsipegetni mohos kövek alól a mindennapit” (Szilágyi Domokos). Lefordítva, megtanultam, hogyan lehet egy más kultúrát teremteni, ország nélkül, úgy, hogy az anyanyelvemen vagy más nyelveken választ kapjak minden kérdésre, ami érdekel és körülvesz.
*
Trianon következtében nem keverem Budapestet Bukaresttel, de mindkettő szépségét és rútságát ismerem. Mindkét városban tudok könyvet, kenyeret vásárolni egyforma feltételekkel, ezért sosem éreztem magam kisebbséginek. Persze volt néha, hogy románnak néztek Budapesten, és mindig magyarnak néznek Bukarestben, de ez sem zavart. A hasonlatokat, a fájdalmat, a példákat még lehetne sorolni, de a végére csak egy kérdésem van. Mikor visszatér a normalitás, tudjuk, mit kell tenni?
Megjelent az Élet és irodalom LXIX. évfolyama 9. számának Publicisztika rovatában 2025. február 28-án.