Évente egyszer, amikor nyáron esős napok vannak, nekiállok a könyveket „elrendezni”. Négy szobában polcok és polcok. Nem tudom, hány darab. Sok. Túl sok ahhoz, hogy a maradék életemben egy kis részét is el- vagy újraolvassam. Erdélyben a könyvnek különlegesebb szerepe volt a múltban. A sötétség, a hideg, a nincstelenség ellen húztunk belőle falakat. Jobb idők jöttek, de könyvek maradtak.
Az idén is, ahogy kint esett, bent lekerültek a könyvek. Ez nem egy mechanikus munka. Ez egy meditatív, gondolkodási gyakorlat. Közel a hatvanhoz az ember már tudja, hogy nem ültet diófát magának, tudja, hogy a Fekete gyémántokat sem fogja újra elővenni… De itt van, mondjuk, Solohov Csendes Donja… marad. Szentkuthy Miklós is marad. Popper Péter… nem, nem marad… Dedikált. Marad. Lassan visszakerülnek a könyvek… Hoppá, itt vannak a Vári Attila-kötetek. Ezeket szeretem. Biztosan maradnak, de belelapozok, ha már esik kint. Kellene dedikáltatni is… elvégre az ember írassa alá azokat a könyveket, amelyeknek a szerzőivel valaha römizett…
1990 márciusa, szétvert Marosvásárhely. A főtéren égett padok, üvegtörmelékek, tankok, kiégett autók. Állok egymagamban a körülöttem hevesen vitatkozó tömegben, huszonöt évesen, az előző napi halálfélelemmel. 1990 március 21… lezajlott a kétnapos polgárháború… Barátaim egy része már becsomagolt, és indult végleg bárhová, csak el innen. Állok zsebre dugott kézzel, barátok és illúziók nélkül, és egyre erősödik bennem a maradás. Nos, ahogy állok, egy ablakból kiszól a Báró, mit csinál ott, jöjjön fel! Becsületes nevén Kemény Árpád díszlet- és jelmeztervező, volt maszktanárom az egyetemen. Édesapja báró Kemény János volt, és Árpád annyira elegáns, jó modorú volt, mindenki Bárónak szólította. Felmentem a főtéri tömbház-lakásba. Pár férfira emlékszem. Römiztek. Az egyik Vári Attila volt. Az ő ötlete volt a römi. Akkor már régebb óta Magyarországon élt, de a romániai forradalomkor az elsők között jött, riportokat készíteni, vagy a tévének, vagy a rádiónak. Sztoikus nyugalommal dobta, vette a köveket, és elmondta, hogy innentől kezdve ez már csak így lesz. Bandaháború, gerillaharc, román–magyar adok-kapok. Sosem lesz itt béke. Így beszélsz, kontrázott a Báró, mert ezt akarod, mert nem látod be, hogy marhaság volt elmenni, mert te itt Vári Attila voltál, most egy vagy a sok közül…
Ülök az esős, könyvespolcfeldúló estében, leporolom a Vári-köteteket. Ezek biztosan maradnak. Micsoda öröm volt olvasni annak idején, mikor megjelentek. És az általa kitalált kifejezés, a lassított lónézés, ma is el-elhangzik egy-egy beszélgetésben, habár már kevesen tudják, ki is a szerző. A próza Szilágyi Domokosa, mondták. Teljesen új hang volt az övé. Lerázta az erdélyi íróktól elvárt népies hangot. Egyedi hang, városi történetek, a realizmustól elrugaszkodva, amelyeket mégis magáénak érzett az olvasó. Micsoda kórus lett az övéké: Bodor, Páskándi, Vári, Székely János… Vári saját magát is jól „menedzselte”. Nem élt visszahúzódottnak mondott életet. Rengeteg történet keringett róla, aminek egy része valós is lehetett… A város, Marosvásárhely Írója. Sokan a könyveit sem olvasták, de tudták, mikor látták a város utcáin feltűnni: ott megy Ata, az Író. A hetvenes évek szellemi fellélegzésének ő volt az egyik motorja. Ő volt, aki otthagyta a színművészeti egyetemet, hogy bölcsész lehessen Kolozsváron, de a filmrendezői szakot Bukarestben fejezte be, román nyelven. Vizsgafilmjét többen mesélték, mint ahányan látták. Kis fekete-fehér rövidfilm volt. Egy sofőr elindul egy autóval, betartva minden szabályt, táblát, tíz perc múlva eljut oda, ahonnan elindult. Mert igen, vélte Vári, aki betart minden szabályt, nem jut el sehova… Ő meg kockáztatott. Áttelepedett Magyarországra. Ott már nem az a kedves, erdélyi bohém. A napi penzum megnövekszik. Cikkek, jegyzetek, tv-műsorok, portréfilmek. Szétforgácsolódik. Ír is, de már nem olyan kapós, mint valamikor. Nem súgnak össze mögötte az emberek a Rákóczin, sem a Szabadság téren. Elment, és valami elmaradt belőle, az a láng, ami az első köteteit övezte, kihuny. Igen, mikor már nem az erdélyi fiatal író volt, Attila félárnyékba került. Vajon én változtam, vagy az ő művei? Vajon egyes erdélyi magyar írókat miért szerettünk meg, értekeltünk magasra? Jól és jót írtak, vagy a bezártság, a szigorú rendszer elleni protesztnek éreztük alkotásaikat? Újra kellene olvasni mindent.Közeleg az éjfél, csendesedik az eső. Vári könyvei visszakerülnek a helyükre, ahol már évtizedek óta állnak. Minden marad, az újraolvasásig, még az 1981-es Kortárs áprilisi száma is maradt, amiben Hervay Gizella ezt írja: „Vári Attila a középkori átlyukasztott villamosjeggyel érkező, a szekrényben lakó, a Marosból fintorogva kiintegető, a bohócsipkás, a fügét mutató elbeszélő most megérkezett újra ütő és védekező hangszerekre írt zenével a költészetbe. A nagy kamasz, a szóban rejtezkedő, most vállalja a sorsot szemtől szembe.” A polcokon rend van, a fejemben zavar. Közben jön a hír, Vári Attila csendesen, diszkréten lelépett. A szívben és az agyban hideg van, pedig már nem esik. Vári Attila elment, és nyitva hagyta az ajtót, kinézek lassított lónézéssel… határozottan azt látom, maradt utána valami, érdemes újraolvasni.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 33. számának Publicisztika rovatában 2024. augusztus 16-án.
