A ma működő romániai színházak egy része mintegy nyolcvan évvel ezelőtt alakult. Az állam meghatározó szerepet vállalta létrehozásukban: az addigi bizonytalan koncessziós rendszert felváltotta az állami finanszírozás, majd az intézményes fenntartás.
Az „állami ingyenebéd” azonban soha nem ingyenes. A színházaknak is megvolt az ára: „szórakoztatva neveltek” és élharcosai lettek a szocialista–kommunista ideológia hirdetésének.
Mivel az állami színház mint intézményi forma új volt, senki sem tudta pontosan, hogyan kell működtetni. A mintát a gyárak adták. A működés „gyári filozófiával” zajlott: minden napra jutott munka. Az előadások mellett kötelező volt állami rendezvényeken szavalni, mezőgazdasági kampányokban kultúrműsort adni, ünnepeken felvonulni, iskolákban és gyárakban színjátszókört vezetni.
A műhelyek munkaversenyben álltak egymással. A színészek szerepléseit szigorúan számon tartották. Aki kevesebbet játszott, azt gyűlésen megdorgálták, és önbírálatra kötelezték.
A hetvenes években, a Ceaușescu-rendszer első szakaszában némi fellélegzés következett. Több külföldi darabot lehetett játszani, megszűntek a színházon kívüli kötelező feladatok, a pártdicséret pedig háttérbe szorult.
A nyolcvanas évek elején, a megszorítások idején azonban visszatért a normarendszer. Az állam előírta, hogy egy színésznek évadonként hány próbát és hány előadást kell teljesítenie. Előfordult, hogy nem jött ki az előadásszám.
Ekkor lépett működésbe a „kreativitás”.
Marosvásárhelyen Bedő Ferenc a Csalóka szivárvány (Tamási Áron) első jelenetében bejött, megállt, és ennyit mondott: „Itt laknak Czintosék.” Majd kiment. Tapsra sem kellett maradnia – a norma teljesült. Ugyanannyit ért, mint a főszereplő teljesítménye, aki közel három órán át vitte a hátán az előadást. Nagyváradon Belényi Ferenc a Csodálatos jávorfák (Jevgenyij Schwarz) előadásában egy vasketrecet tolt be a színpadra. Szinte észrevétlen maradt – de a norma megvolt. A rendszer így biztosította, hogy a művészek ne legyenek „ingyenélők”. Normája volt a filharmonikusoknak, a táncosoknak, a bábszínészeknek is.
A rendszerváltás után ebben a szférában is bizonytalanság következett. Amikor megnyertem igazgatói versenyvizsgámat, szembesültem azzal, hogy a Munka Törvénykönyve ránk is ugyanúgy vonatkozik, mint a gyári munkásokra: napi nyolc óra, hétfőtől péntekig.
Az országnak azóta mintegy tizennyolc kulturális minisztere volt, de egyik sem rendezte érdemben ezt a kérdést. Legendák keringtek arról, hogy „nálunk ez másképp van”, ám a valóság akkor vált kézzelfoghatóvá, amikor egy feljelentés nyomán a munkaügyi felügyelőség vizsgálódni kezdett.
Elmarasztaltak bennünket, mert nem vezettünk jelenléti ívet, amelyben az alkalmazottak rögzítik érkezésük és távozásuk időpontját. Hiába próbáltam magyarázni: a színészi munka nem merül ki az intézményben töltött órákban. Egy szerepre való felkészülés nem időpecsétek kérdése. Egy alkotói folyamat lehet nyolc hét – vagy kilenc. Nem gyártási ciklus.
Per lett az ügyből. A minisztérium bizonytalanul reagált, a bíróság viszont kizárólag a Munka Törvénykönyvét alkalmazta. A Számvevőszéknek hosszú indoklásokat kellett írni arról, miért dolgozunk szombaton, vasárnap és ünnepnapokon. Mindeközben egyetlen miniszter vagy államtitkár sem vállalta a szabályozás korszerűsítését.
Legyen világos: az általam ismert színházakban a színészek többsége jóval többet dolgozik napi nyolc óránál és heti öt napnál. Túlóra-elszámolás nincs, prémium nincs. Az alkotás nem illeszthető műszakrendbe. Az sok művésznél 24-ből 24!
Az utóbbi évek egyik legsúlyosabb kulturális konfliktusa éppen ebből a rendezetlen helyzetből fakad. Demeter András kulturális miniszter legutóbbi intézkedése – a művészi munka jelenléti ívhez kötése – országos felháborodást váltott ki.
Egy, a Ceaușescu-korszak reflexeit idéző rendelettel próbálta megerősíteni a Munka Törvénykönyvét. Törvényt rendelettel.
Párbeszéd helyett erődemonstráció következett. Országos tiltakozás indult, tüntetésekkel és lemondását követelő felszólításokkal. A bukaresti demonstráción a miniszter megjelent a tüntetők között, majd hátat fordítva nekik telefonálni kezdett. A gesztus többet mondott bármely nyilatkozatnál.
Végül az utcán visszavonta a határozatot.
A történet azonban nem csupán egy rosszul előkészített rendeletről szól. Arról is, hogy évtizedek óta nem sikerül a művészi munkát a maga sajátosságai szerint szabályozni. És arról, hogy a kulturális politika felelőssége nem merül ki adminisztratív intézkedésekben.
A színház nem gyár. Soha nem is volt az. És minden kísérlet, amely gyári logikával próbálja mérni az alkotást, szükségszerűen torz eredményhez vezet. A művészek helyzete nem jó ma Romániában. Egy szocializmusból örökölt öszvér helyzetben vannak. Élni kevés, meghalni sok! A Parlamentre vár a megoldás! A sürgős megoldás! Mert ha a Demeterekre várunk, a filharmónia dobosa verheti a bőröket napi nyolc órát, hetente öt napot, de attól a polgárok nem lesznek műveltebbek!
