Nem kerek évforduló, mégis indokolt a megemlékezés. A jubileumkultusz fellazulásával ma már nem rendkívüli harminc-, harmincöt- vagy hetvenéves évfordulókat ünnepelni. Ebben az összefüggésben Tompa Miklós születésének 115. évfordulója – karácsony után, Székelyudvarhelyen – nem pusztán emlékezeti gesztus, hanem historiográfiai kérdésfelvetés is.
Tompa Miklós rendező, egyetemi tanár, rektor és színházalapító életútja mindmáig feldolgozatlan, pontosabban: csak töredékesen feldolgozott. A róla kialakult kép legendák, visszaemlékezések és egymásnak ellentmondó narratívák halmaza. Nincs hiteles, forráskritikára épülő életrajz. Alapvető kérdések maradtak tisztázatlanul: például az egyetemi tanulmányok ténye és befejezettsége. A biztos pontok ritkák: 1930 júniusában Marosvásárhelyen érettségizett, majd beiratkozott a kolozsvári jogi egyetemre.
1936-ban Budapestre kerül, a Nemzeti Színházba, ahol végigjárja az intézményi ranglétrát: ügyelőként kezd, majd segédrendező, játékmester, végül rendező lesz. Ez az időszak különösen problematikus a kutatás számára, mivel a személyes emlékezet és az utólagos önértelmezések erősen elhomályosítják a dokumentálható tényeket. Annyi bizonyos, hogy 1941-ben, a Magyarországhoz visszacsatolt Kolozsváron, már rendezőként dolgozik, és itt állítja színpadra Németh László Villámfénynél című darabját. Ettől kezdve közel öt évtizeden át folyamatosan jelen van Erdély színházi struktúráiban.
1944-ben Kemény Jánossal és Pittner Olivérrel együtt kérik fel színházszervezőnek. Közös munkájuk eredményeként jön létre a Marosvásárhelyi Székely Színház, amely rövid időn belül meghatározó intézménnyé válik. Mindez a romániai színházak államosításának időszakában történik, amikor az intézményvezetői kinevezések alapvető kritériuma a politikai lojalitás. A Tompa–Kemény–Pittner trió kivételnek tekinthető: szakmai legitimitásuk ideiglenesen felülírja az ideológiai szempontokat.
Ez a helyzet azonban egyben strukturális paradoxont is teremt: szakmai tekintélyük révén hozzájárulnak az új, kommunista kultúrpolitikai rendszer intézményes legitimációjához. Tompa Miklós végül 1966-ig marad a színház vezetője, miközben rendezőként és pedagógusként is aktív.
1948-tól 1981-ig tanít, 1976 és 1981 között az egyetem rektora. Oktatói pályája lezárulta után még évekig részt vesz a felvételi bizottság munkájában. Tanácsaira volt kollégái kíváncsiak voltak annak ellenére, hogy divat volt a háta mögött gúnyolódni vele…
Ekkor találkoztam vele először személyesen. A róla kialakult intézményi kép egy csendes, autoritatív, visszafogott habitusú értelmiségit mutat. A vele folytatott hosszú beszélgetések – különösen az egyetemi tapasztalatcserék idején – jól érzékeltették gondolkodásának komplexitását, amelyet kortársai gyakran leegyszerűsítettek, sőt félreértettek.
Még 1990 után is, amikor hosszasan érvelt amellett, hogy az erdélyi magyarság számára nem feltétlenül előnyös az önálló politikai szerveződés, gondolkodása következetes és vitaképes maradt. Ezek az álláspontok ma különösen alkalmasak lennének kontextualizált elemzésre – feltéve, hogy kilépnénk az emlékezetpolitikai sztereotípiák keretéből.
1996-ban hunyt el.
1997-ben, Kovács András Ferenc javaslatára, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar társulata felvette a Tompa Miklós Társulat nevet. A névadás azonban nem járt együtt az életmű tudományos feldolgozásával. Mindmáig nem készült el rendezéseinek kritikai jegyzéke, és nincs átfogó elemzés intézményalapító szerepéről sem.
Dr. Béres András Tompa Miklós rektorsága című, igen jó, tanulmányában (Symbolon, 2011/20) megjegyzi:
„A történelem tudományos kutatása csak azon a ponton kezdődhet el, ahol elhal a kommunikatív emlékezet.”
Tompa esetében ez a kommunikatív emlékezet még aktív, ami egyszerre erőforrás és akadály. A személyét övező pletykák – például a román tagozat „megalapításával” kapcsolatos vádak – mindmáig torzítják a róla alkotott képet, és ellehetetlenítik a higgadt, forrásalapú értelmezést.
Írásos öröksége csekély. Egyetlen jelentős kivétel Hamlet-tanulmánya, amely 1942-ben jelent meg Budapesten, a Nemzeti Színház kiadásában. A szöveg Dr. Németh Antal rendezésének elemzése, és már nyitómondatában világos színházelméleti állítást fogalmaz meg:
„A színházi produkció egészen különös műalkotás… szorosan időhöz kötött.”
Ez az írás – miközben máig nehezen hozzáférhető – pontosan jelzi Tompa gondolkodásának irányát: a színházat mint történetileg megismételhetetlen eseményt értelmezi.
Ma Tompa Miklós nevét viseli egy színház, emléktáblája van a Művészeti Egyetemen és a Nemzeti Színházban.
Mindez azonban nem pótolja a hiányzó tudományos feldolgozást. Bár egy komplex alkotási lista lenne a rendezéseiről.
A kérdés nem az, hogy mikor készül el a hiteles életrajz.
Hanem az, hogy mikor jutunk el odáig, hogy szükségét érezzük.
A szerző blogbejegyzése 2025. december 26-án.
A szerzőnek a Tompa Miklós-tábla felavatásán 2010-ben elhangzott szövege:
Gáspárik Attila: Elhamvadt könyvtár – Tompa Miklós 100
Mikor egy professzor nyugdíjba megy, olyankor bezár egy könyvtár, mikor egy professzor meghal, elég egy könyvtár.
Pályáját Németh Antal mellett kezdte a budapesti Nemzeti Színházban, a 40-es évek elején Kolozsvárott volt rendező, 1945-ben a marosvásárhelyi Székely Színház szervezője és egyik alapítója, 1966-ig igazgatója. 1948-tól a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet, később a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanára, 1976-tól – az intézet kéttagozatossá válásától – 1981-ig rektora.
A marosvásárhelyi együttes az ő igazgatásának első tíz évében vált országosan, sőt az országhatárokon túl is ismert és nagyra becsült társulattá, az erdélyi magyar színjátszás akkori reprezentatív együttesévé.
Azért gyűltünk össze, hogy Tompa Miklós elhamvadt könyvtárának üszkös gerendái között összegyűjtsük az el nem égő dolgokat. Erényeket, amelyekből építkezhetünk, hibákat, amiket nem kellene újra elkövetnünk. Nem kell sokat kutakodnunk, van bőven az életműben követendő.
Újra tanulhatnánk azt, hogy kisvárosban mostoha körülmények között is lehet magas színvonalon gyakorolni a színházat. Kell hozzá fanatizmus, sok lemondás, céltudatosság, akarat és tehetség. A sorrendre figyelni.
Továbbá jusson eszünkbe ma az is, hogy egy társulat, egy színház nem lehet sikeres, ha nincs határozott karaktere, stílusa. A Székely Színház volt az első teátrum tájainkon, amelyiknek határozott karaktere, művészi arcéle volt. Nem elég, ha egy társulatnak van egy pár jó előadása.
Lassan tizenöt éve nincs közöttünk Tompa Miklós, és még nem akadt senki, aki egy valós művészi portrét írt volna róla. Persze nem csak neki „járt ki” az utókor hűtlensége: súlyos adósságaink vannak Kemény Jánossal, Szabó Ernővel, Delly Ferenccel, Csorba Andrással, Ferenczy Istvánnal szemben…
Pár nap múlva itt az újév. Vajon ezt a felemelő napot, amit Miklós bácsinak szenteltünk, ugyanúgy elfelejtjük, mint annyi más ígéretünket? Jó lenne, ha nem. Sok itt ma a tanú, akit a Mester haló poraiban újra összegyűjtött: Temesvárról, Szatmárról, Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről, Budapestről.
Reméljük, ők majd figyelmeztetnek, ha megint figyelmetlenek lennénk
