Tegye a kezét a vállamra még egyszer, tanár úr,
szemüvegén a fény szemembe hogy szúr.
Mondja az életemről, hogy ez nem élet,
hogy visszaordítsam, akkor sem félek. (Bereményi Géza: Tanár úr)
Tanár úr, boldog születésnapot!
Képzelje, most annyi idős vagyok, amennyi Ön volt, amikor megismerkedtünk. Mikor először bejött hozzánk, az elsőéves színisekhez, a Köteles utcai Szentgyörgyi terembe, végignézett az új évfolyamon. Évfolyam? Három tizenéves, aki a nevét sem tudta hangosan elmondani. Szóval, bejött, leült, nézett minket, hallgatott. Majd megszólalt. – Mit kezdjek magukkal? Hogyan lehet színházat csinálni három emberrel?
1984-ben voltunk, és akkor úgy nézett ki, hogy nincs tovább. Kisebbedtek a magyar lapok, bezárt a kolozsvári, a marosvásárhelyi rádió, a bukaresti tévé magyar adása, egyik napról a másikra Marosvásárhelyről Tîrgu Mureșben ébredtünk. Hetente disszidált valaki a környezetünkből. Hajdú Győző / Victor bejelentette, hogy mi magyarul beszélő románok vagyunk. Este hétkor el kellett hagyni az egyetemet, mert takarékoskodni kellett a villannyal, fűtéssel. Valóban fáztunk, valóban éheztünk, egész nap hatalmas elnyűtt pulóverekben éltünk, gombostűre tűztük a szűrő nélküli cigarettát, hogy tovább lehessen szívni.
Közben ön Goyáról mesélt, arról a rajzáról, amin egy férfi fején van egy lakat. Próbálta elmagyarázni mi is a szellem szabadsága. Majd pihenésképpen elénekelte az A.E. Bizottság „Szerelem” című slágerét, amivel demonstrálni akarta, hogy a mi generációnk már képtelen az igazi, mély érzelmekre… Ennek ellenére nekiállt elmagyarázni, hogyan lehet azt a pár négyzetméteres színpadot schönbrunni kastéllyá álmodni, édenkertté, vagy a prágai várat hitelesen felidézni, esetleg egy kopott fadobozt veronai erkéllyé emelni, tekintetekkel, szavakkal, gesztusokkal. Minden délután, miután kivitatkoztuk magunkat, például arról, hogy a Rómeó és Júlia fordításokból melyik a jobb, a Kosztolányié vagy a Mészölyé, elutaztunk valahová, ahol jó volt. Leráztuk minden földi bajt. Ön mesélt, énekelt, néha táncolt, majd elmondta, hogy amit mi csinálunk, nem jó. Aztán mi, mint lelkes Kőműves Kelemen tanoncok, kezdtük újra és újra és újra az építkezést. Minden harag nélkül, mert tudtuk, hogy az a komoly, már-már komor ember, akit az utcán csodálnak, tisztelnek, irigykednek rá, vagy lenézik, mert különc, az nem az igazi arca.
Mára már tökéletesen megértem a hétköznapi páncélt, amit folyton viselt, amikor nem volt színpadon vagy katedrán. Kisvárosban folyton védekezni kell, a tespedtség, a szellemi mocsár beszippantása ellen. A harc meg szép, ezért bírhatott ki évtizedeket. Kibírta úgy, hogy még hírnevet is szerzett. Évek múltán is magyarországi színházi körökben vagy Erdély bármelyik városában színházba járók között, ha azt mondta az ember, Marosvásárhely, akkor jött a válasz: „Ja, Lohinszky… igen, tudom. Marosvásárhely, igen. Lohinszky meg Sütő, meg Illyés Kinga, meg Bölöni, meg Harag. Ja, és az az aranyember, Csorba…” Képzelje, annyi idős vagyok, mint Csorba András volt, amikor meghalt… Bevallom, akkor önökre úgy néztem, mint öregekre. Igaz, Csorbát mindig öregebbnek láttam, mint önt…
Szóval azt hiszem, a korral jár, hogy az ember elkezd leltározni. Ma azt érzem, hogy igazából még nem csináltam semmit. Lehet, már nem is fogok. Pedig úgy indított minket, hogy a végén minimum lovasszobrunk lesz.
Képzelje, Marosvásárhelyen még mindig nincs egyetlen utca, tér, zsákutca, dűlő, ösvény, palló színészről elnevezve… Ahogy Jancsó Miklós mondta a 80. születésnapján: a halhatatlanság szar dolog.
Szóval, Tanár úr, pukkanjon az a pezsgő, elvégre 100 éve született. Egy évszázada Kolozsváron felsírt egy újszülött, akinek a kiságyán azt írta: Lohinszky Lóránd Rudolf. Abban az évben, mikor Kodály a Székely fonót szerezte, George Gershwin a Kék rapszódiát. Abban az évben, mikor meghalt Lenin, mikor Hitlert öt év börtönre ítélik és az erdélyi magyar színházak körzeteinek átalakításával sokat veszít a két és fél milliós erdélyi magyarság… Zajlott az élet, amit ma történelemnek nevezünk. Születése évében az említett két diktátor már ott állt a történelem színpadán, és ez a diktátorosdi elkísérte egészen sokáig.
Érthető, hogy a ’89-es forradalomkor volt minek örülnie. A frissen alakult RMDSZ akart egy tiszta hangot. Emlékszem, mikor 1990-ben az első szabad világ híreit olvasta fel a rádióban. A mámor pillanataiban az ön hitele jelentette az újat, hogy minden másképp lesz… Hamar rájött, hogy senki nem olyan éhes, hogy a forró kását megegye. Emlékszem, mikor a változások hevében, a színház forradalmi bizottságában egyesek azt javasolták, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozata vonuljon ki az épületből, és építsen magának másik színházat. Ön volt az, aki megkérdezte: és ha az új színház szebb lesz mint ez, nem lehet, hogy el akarják mások foglalni? Mennyi józanság és humor volt a kérdésben… Az életben is mindig mindent másképp látott, mint az átlag. Akárcsak a színpadon. Ettől volt teljesen egyedi, mondhatnám szólista. Mindig kiküzdött magának egy kis színpadot a nagyszínpadon, ahol önmaga lehetett.
De mi most ünnepeljünk. Okunk van rá, mert még igenis, itt van közöttünk, még le-lejátszanak egy-egy olyan filmet, mint a Holnap lesz fácán, vagy Apám néhány boldog éve, Nincs idő, vagy az én nagy kedvencemet, a Pap Gábor Zsigmond rendezte Mándy hagyatékot. Az emberek emlékezetében még fel-felsejlik egy-egy régebbi előadás, a Tompa Gábor rendezte Zűrzavaros éjszaka, vagy a Cornișteanu féle Nem félünk a farkastól, az Irgalmas hazugság félelmetesen elmondott végső monológja: „Aludj, fiam, aludj, amíg lehet, bárcsak alhatnék én is veled…” És persze a cipőjét kutyaként sétáltató Bohóc a Kincses Elemér rendezte Vízkeresztből, vagy Szalámi Ödön amint drámai komolysággal ismételgeti: „120, 120, 120, sőt 121”. A bukaresti Magyar Adás megőrizte a Harag Györggyel való közös alkotásokat, mint a Szerelem, az Özönvíz előtt, vagy a Pompás Gedeon. Valószínűleg a rádiókban is sok órás felvétel van interjúkból, versekből, színházi előadásokból…
Rögzített dolgok, a megállt idő képmásai mondhatnánk. Nem igazán élőek. Van azonban jelen is, élő jelen: a tanár Lohinszky keze nyoma a volt hallgatókon és tanítványokon. Sok, nagyon sok nevet kellene felsorolni, hogy nehogy kimaradjon valaki, nem is kezdek bele. A volt hallgatók emlegetik, a volt tanítványok követik. Mert igen, Lohinszkynál végezni egy rang volt, még ha nem is fejezte ki az örömét minden volt hallgatójának, még a legtöbbet kritizált növendék is boldogan mesélte, hogy Loha osztályába járt. Ma nincs olyan erdélyi magyar színház, amelyikben ha felmegy a fény, ne legyen a színpadon egy-két vagy több Lohinszky-diák. Még mindig el-elhangzik próbákon, színházi folyosókon a volt hallgatók szájából, hogy: „maga nagyon színes, láttam, hogy galambszürke, világosszürke, egérszürke, sötétszürke…”, és sok más apró töredék, szilánk, amely nem csak megmosolyogtatott, hanem sokszor sebet is ejtett.
A sebek jók (is) voltak, mert jelezték, hogy a színház, ahogy Major Tamás mondta, nem egy szelíd intézmény. Ahogy a nagyváradi színész, Ács Tibor mondta: „annyi gátlást vert belém, hogy gátlástalan lettem”. Ebből lett a visszatérő mondata a Tanár úrnak: „na most verem magába a gátlást”.
Lohinszky mint színész és mint tanár összegyűjtötte E. Kovács Gyula, Szabó Ernő, Kovács György, Delly Ferenc hagyatékát, Harag György tudását, és tovább adta, mint nyitott művet. Tessék tovább gondolni. Aki akarta, elfogadta, használta, továbbvitte, sőt továbbgondolta. Ma, mikor Bács Miklóst, Hatházi Andrást vagy Bíró Józsefet látom a színpadon, felsejlik Lohinszky, és ez annyira szép. Egy-egy alakításban sok évtizedes tudást látsz, tapasztalatot, jelent és jövőt egyszerre. Mint az idő formálta sziklák.
Ezért mondom, hogy itt van, és érdemes érte, rá pezsgőt inni. Olyan, mint a fényévekre világító csillag az éjszakában.
Lehet, már nincs ott valójában, de még világít és a sejtelmes, hunyorgó fénye mellett egészen könnyen jó irányt lehet találni. Ebben a sötét korban meg kell becsülnünk minden kis fényforrást.
Egyszer kérdeztük, milyen színész volt Andrási Márton. Nézzék, magyarázta nekünk, mikor értelmiségi szerepet kellett játszania, tett egy szemüveget és az ingébe beakasztotta a golyóstollat és kész volt. Persze kellékek nélkül is el tudta volna játszani, de ragaszkodott a külsőségekhez. Ma olyan korban élünk, amikor a színpadon kívül akasztják magukra a golyóstollat egyes emberek, és nekünk el kell hinnünk, hogy értelmiségiek.
Annak idején, amikor a sötét, hideg termekben álmodoztunk a jövőbeli változásról, még rengeteg illúziónk volt. Ma már tudjuk, hogy semmi sincs készen. Minden nap újra meg kell küzdeni, minden délelőtti próbán és esti előadáson mindent elölről kell kezdeni. És van, amikor „az iram célt ér” (Ibsen, Áprily-fordítás), és amikor túl vagy rajta, rájössz, hogy jó volt.
Tanár úr, minden jó volt, úgy, ahogy volt. A Köteles utca még mindig megvan, ugyanazok a fák és épületek állnak ott.
Arra járva néha úgy érzem, hogy előtűnik a kis piaci szekerével, és megáll beszélgetni a frissen vasalt fehér inges Harag Györggyel. Látom az öreg Tompát, ahogy a másik oldalról kétkedően próbálja kitalálni, miről beszélgetnek, miközben elcsoszog az öreg Molter. Az élet szép is lehet.
Mikor a kétszázadik születési évét mutatja a naptár, már lehet, nem lesz magyar színház Erdélyben, talán a csíkszeredai magyar napokon egy budapesti vendégjáték, de biztos vagyok, hogy akkor is lesz valaki, akiben ön él és elmondja Kosztolányi szavait:
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
