Önemlékkönyv másoknak

Annak idején, a békés középiskolai években Tóth Sanyi osztálytársammal minden nap alaposan áttanulmányoztuk a nagyváradi Fáklya sportrovatát. Annak ellenére, hogy ő dózsás volt, ráadásul omegás, én meg vasasos, illetve LGT-s, elvakult rajongói voltunk minden sportnak, ami Nagyváradhoz kapcsolódott.

Ráadásul iskolánkba, amely akkor már 5. számú Ipari Középiskola volt – ma Ady Endre Líceum –, rengeteg kiváló sportoló járt, akikkel például a Sötét folyosón meg lehetett beszélni a dolgokat. A teljesség igénye nélkül: Kicsi Kósa – kosárlabda; Illés Zoltán, Boros Sándor – vízilabda; Bucskó Árpád, Szabó Zoli Rabló – foci; vagy az estis Kiss Sándor, aki akkora gólt lőtt Silviu Lungnak, a krajovai válogatott kapusának, hogy az néha még a mai napig is felsír álmában.

A lista hosszú.

Tény, hogy a sport és a sportolók adták váradi identitásunk egy részét. Attól voltál a város polgára, hogy ismerted és követted a helyi sportolókat. Focistákat, kosarasokat, tájfutókat, pólósokat, úszókat. Páran a sulinkba jártak. Közéjük tartozott Kuglis Edit, Mádi Levente, Birinyi Béla és Szakadáti László úszó is. Az ő eredményeit is követtük.

Hát, a sport valami teljesen más volt, mint ma. Egyfajta menekülés is volt a sport a szocializmis szürke egyenlősdisége elől.

Jutnak eszembe az emlékek annyi év után, olvasván Szakadáti László Pillanatképek című, frissen megjelent könyvét.

Figyelem: nagyon elfogult leszek. Ez nem könyvbeharangozó, és nem is szabályos könyvkritika. Szakadáti az az ember, akivel félszavakból is értjük egymást. Elég annyit mondanunk egymásnak: Temp 6, Szálka-domb, Miki bácsi, Lévai Pali, Kuli bácsi, Tycoon, BRG MK23, Metrock, sőt Magneton…

Valamikor egy uszodába és egy iskolába jártunk. Lévén pár évvel fiatalabb, felnéztem rá. Példaként mutatta őt nekünk Pali bácsi az uszodában, amikor mi még a fadeszkákat cipeltük: oda kell majd eljutnunk… Aztán olvastam róla a cikket, a suli lapjában, a Diákszóban. Majd a nagy centrifuga, az élet szétsodort minket.

Amikor megjelent az internet, felfedeztem, micsoda karriert futott be. Aztán egy szép napon, a kétezres évek elején, a budapesti Radnóti Színházban összefutottunk, úgy harminc év után. Bemutatkoztam, és azóta úgy vagyunk, mintha együtt szotyiztunk volna az FC Bihar meccsein, Kun Attilát vagy Popovics Palit éljenezve.

Innen tehát az elfogultságom a könyv iránt.

Ez a könyv generációnként mást és mást mond. Ha egyetlen mondatban akarnám megfogalmazni, ezt mondanám: csodálatos úgy leélni az élet legfontosabb részét, hogy az ember azt csinálja, amihez ért, amit szeret, és amiben sikeres.

Szakadáti, aki sportolóként kezdte, majd edzőként, sportmenedzserként, sportvezetőként és sportdiplomataként országos, majd nemzetközi karriert járt be, bebizonyítja, hogy igenis lehet Európának ezen a felén, kisebbségi sorba születve is hatalmas karriert befutni.

Ez a könyv valójában olyan, mint egy emlékkönyv. A maiaknak: régebben divat volt az emlékkönyv. Fehér lapokból álló, bekötött könyvszerű valami, amelyet az ember közeli és félközeli barátainak, pajtásainak, osztálytársainak adott oda, ők pedig bejegyzéseket, emlékeket írtak bele egy-egy közös történésről, találkozásról. Minden írás, minden rajz egy-egy vallomás volt, amely az emlékkönyv tulajdonosának szólt.

Nos, Szakadáti is nyit egy emlékkönyvet, csak ebben ő ír feljegyzéseket önmagáról és a világról, amelyben élt.

A bejegyzések rövidek, koncentráltak. Talán néha túlságosan is azok. Egy-egy témáról szívesen olvastam volna hosszabban. Például az olimpiai részvételről való lemaradásról. Vagy arról az érzésről, amikor az ember egyszer csak személyesen találkozik gyerekkori bálványaival. Mit jelentett Vitray Tamás vagy Knézy Jenő közelsége? Ők milyennek látták Erdélyt? Mit látott Szakadáti abból a világból, amelyből mi, a képernyő másik oldalán, csak néhány villanást érzékeltünk?

Szakadáti roppant fontos dolgokat, eseményeket, történéseket villant fel. Az olvasó pedig várná és várja a részleteket. Például arról, hogyan kell megmagyarázni egy olasz sportvezetőnek, mit jelent romániai magyarnak lenni. Vagy hogyan teremtesz bizalmat magad iránt kelet-európaiként? Milyen érzés a medence széléről nézni a világ legjobbjait, akiknek az eredményei mögött a te munkád is ott van?

Ezért azt mondom: ez a könyv remek első könyv. Most kezdődhet a leírtak kibontása.

Ha könyvkiadó lennék, máris elkezdeném vele az egyeztetést úgy hat-hét további kötetről. Mondjuk a sport társadalmi megítélésének változásairól. Az angol fociról. Az európaiságról. Az idegennyelv-tudás fontosságáról. A munkahelyváltás menedzseléséről. Arról, hogyan tanulja meg egy váradi fiú, hogy ugyanabban a világban mozogjon otthonosan Váradon, Budapesten, Londonban vagy egy nemzetközi sportszövetség tárgyalóasztalánál.

Mindenesetre köszönet ezért a háromszáz oldalért, amelyet egyetlen hétvégén „ki lehet végezni”, de amely után még napokig lehet a múltban kalandozni, régi zenéket hallgatni és régi felvételeket nézegetni. Fejben bemenni a Lactobarba, elővenni a 25 lejes kajabónt, és rántott agyat kérni érte. Gondolatban még be lehet rúgni két-három gólt a suli udvarán, Tavaszi Bálint és Bán Öcsi bácsi őszinte csodálata közepette.

Mert egy város talán nem is az épületeiből áll össze igazán, hanem azokból az emberekből és történetekből, amelyekkel benépesítjük az emlékezetünkben. Majomsziget, Citromka, Gomba, Japport, Liba és Cucu a város két bolondja és persze Sós néni a rengeteg csomagjával, nam meg Alibaba és Jenei Imi és és és 

A visszaemlékezések szépen megmutatják azt is, hogy a világ folyamatosan változik, és igen: nyolc-tíz évenként a legkényelmesebb bőrfotelből is fel kell állni, hogy az ember ne szakadjon el teljesen a valóságtól.

Köszönet a könyvkiadónak is, hogy bevállalt egy ilyen memoárkötetet. Jó lenne, ha e-book formájában is megvásárolható lenne, hogy eljusson minél több váradi emberhez Tasmániától Bukarestig.

Remélem, Nagyvárad mai elöljárói is elolvassák, és alaposan elgondolkodnak azon, vajon ez az ember miért nem díszpolgára a városnak, amikor annyit tett érte sportolóként, majd európai sportvezetőként, sportdiplomataként is.

Nagyszerű dolog, hogy visszaköltözött szülővárosába, holott simán játszhatná a „nagymagyart” valahol egy óceánparti nagy villában. Ehelyett ma ott él a Körözs – nekünk már mindig ezen a néven folyik – partján, és mosolyogva szemléli a mai világot.

Sokat lehetne még tanulni tőle. Hátha valaki ezt is észreveszi.

A nyáron abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy együtt sétálhattunk a Bémer téren. Egy adott pillanatban megállt, és azt mondta:

– Tudod, vannak olyanok, akik, amíg én hat országban éltem, végig itt maradtak Váradon. Én nagyon tudom tisztelni őket.

Én meg téged, László.

Azért is, hogy visszaköltöztél.

Szakadáti László: Pillanatképek. Könyvműhely, 2026.

Született: 1961. május 18.
Pályafutása.
Úszóként. Crisul Oradea (1968–1980), Dinamo Bucaresti (1980–83). Pólósként. Progresul Oradea (1983–1989). Úszásban többszörös román bajnok és csúcstartó. Sportvezetôként. Békéscsabai Előre (1989–90, úszóedző), Magyar Úszószövetség (1990–91, technikai igazgató), Magyar Vízilabda-szövetség (1991–93, technikai titkár), Magyar Vízilabda-szövetség (1993–98, főtitkár), Európai Úszóliga (1999–2003, irodavezetô), Európai Úszóliga (2003–13, ügyvezető igazgató)