Az RMDSZ az egyetlen hiteles, legitim romániai magyar kisebbségvédelmi szervezet, már több mint harminc éve Romániában. Számtalan külső és belső támadást hiúsított meg, ami fontosságát, súlyát és sok esetben létét veszélyeztette. Tudta ezt tenni, mert alulról építkezett, széleskörű párbeszédet folytatott az állampolgárokkal, egyenlő partnerként tárgyalt más országok, köztük kiemelten a magyarországi politikai erőkkel. Az elmúlt évek számos pozitív tendenciája mellett, mint kormányzati szerepvállalás, megerősített településpolitikák stb., sok aggasztó jel is mutatkozik a tevékenységében. Ami a legnyomasztóbb, hogy ezeket az aggályokat nincs hol megtárgyalni, kibeszélni.
Egyrészt azért van ez, mert a lehetséges „kritikusokat”, az értelmiséget, a szakmai szervezeteket a Szövetség kiszorította soraiból. A párbeszéd fórumait, a sajtót-médiát olyan gazdasági helyzetbe engedte passzivitásával, néha aktív hozzájárulásával, hogy ezek már csak az RMDSZ-hez vagy a magyarországi pártokhoz köthető finanszírozással működnek. Így teljesen ellehetetlenedett a közbeszéd által a hatalom fölött gyakorolható kontroll, vagy legalább a párbeszéd esélye.
Ma a köztérben látható-hallható politikusi monológok nem segítenek közösségünk jövője tervezésében, építésében. A romániai magyar sajtónak és médiának csak a töredéke működik piaci alapon. Ebben a helyzetben meg nehéz elvárni a pártatlanságot, vagy azt a fajta kontrollszerepet, amit az európai gyakorlatban a médiának el kell látnia.
Mit is kellene megbeszélni? Elsősorban a Szövetség szokszínűségének a hiányát. Több, mint tíz éve folyik a belső demokrácia leépítése, az SZKT szerepének gyengítésével. Az ideológiai műhelyek, a területi érdekek „parlamentjének” szerepe jelentősen csökkent. Nem találják magukat a szervezetben a baloldali, a liberális, de még a valódi konzervatív gondolkozású emberek sem. Megszűnt az egyensúly a szórvány- és a tömbmagyarság érdekképviselete között. A Székelyföld túlsúlya sokakat aggaszt, akárcsak a nacionalista, sok esetben szélsőséges hangnem, ami szintén nem megnyugtató – sok – a románsággal szorosabban együtt élni akaró erdélyi magyar polgár számára.
Ami az aggodalomra a legtöbb okot adja, az a nemzeti identitást teremtő, tápláló kulturális kérdéseket illeti. Az elmúlt években volt néhány igen tiszteletreméltó kezdeményezés, mint például a http://ezer100.ro/, de ezek mára jórészt kihaltak. A 2018-ban létrejött tartalmak hiányosak, hiányoznak belőle adatok, mára a félbemaradt projektek gazdag tárházát bővítik.
A mai napig nem létezik egy működő erdélyi emlékezetpolitikai stratégia. Olyan, amelyiket szakértők dolgoznak ki és tesznek nyilvánossá és amelyet a közösség elfogadna és ápolna nap mint nap. Dicséretes az ingyenes Digitéka kezdeményezés, de egy hatékonyabb párbeszéd a kutatókkal, oktatókkal, felhasználókkal sokat javítana a hatékonyságán, hiszen a romániai magyar kutatók nagy része továbbra is a magyarországi Arcanum fizetett szolgáltatásait használja.
Fontos volna továbbá a levéltári törvény módosításának támogatása egy digitális levéltár létrehozása érdekében. Egy erre vonatkozó mondat szerepel az RMDSZ programjában 2017 óta. De ezzel kapcsolatban nem sok minden történt, mondhatnánk, semmi.
Ugyanaz az RMDSZ-program szorgalmazza, hogy a levéltárakban alkalmazzanak magyar és német nyelvű kutatókat és az EME és EMKE közgyűjteményeinek visszajuttatását; Bihar megyében, Maros megyében egy-egy magyar levéltáros dolgozik az Országos Levéltárban, több, mint tíz éve alkalmazták őket. Kolozs megyében még rosszabb a helyzet. Ezek kiragadott példák, de az érintettek számára ez a folyamat nagyon fontos lenne.
Azt is programjába foglalja a szövetség, hogy minden romániai magyar településen kialakít sajátságos közösségi életet, igaz, minden további pontosítás nélkül: mit jelent az, hogy erdélyi magyar település. Elmondhatjuk viszont, hogy a valamikor virágzó magyar öntevékeny (Kötő József kifejezése) vagy amatőr mozgalom lassan kihalt Erdélyben. Voltak valamikor irodalmi körök, népszínházak, falusi felnőtt színjátszó csoportok. Ennek az egyik oka, hogy a vidéki/falusi kultúrházak leépültek, amiket meg felújítottak, azokat szinte kizárólag esküvőkre, temetésekre használják. Hiányoznak a szakemberek, a szakirodalom minden szinten megszűnt.
A felújított kultúrházaknál az önkormányzatok nem kérték ki a szakemberek véleményét, ezért ma lehetetlen egy színházi előadásnak legalább félprofi körülményeket biztosítani. Hiányoznak a díszletek rögzítéséhez szükséges eszközök, a bejáratok méretei nem engedik meg a nagyobb díszletelemek bevitelét, az áramkörök hiánya nem teszi lehetővé a nagyobb terhelést. A legtöbb vidéki művelődési háznak hiányzik a tűzoltóvédelmi engedélye.
A falusi könyvtárak helyzete a hatályos, jónak mondható könyvtári-törvény ellenére katasztrofális. Nincs szakképzett személyzet, hiányoznak a megfelelő helyiségek. Bár programba foglalták a községi könyvtárak és művelődési házak működési feltételeinek biztosítását, a tapasztalat azt mondja, hogy semmi sem történt. „színmagyar” községek vannak kultúrház és könyvtár nélkül. Még számukat sem lehet tudni, mert senki, soha nem mérte fel őket.
A szórványban még nagyobb lenne a szükség. Az RMDSZ szórványprogramjában meg is fogalmazza a szórványközösségek számára a minőségi kultúra biztosításának célkitűzését, többek között a kolozsvári, marosvásárhelyi, temesvári, nagyváradi, sepsiszentgyörgyi stb. színházak támogatásával, akik szórványban is játszanak, tudomásunk szerint, soha semmilyen egyeztetés nem történt az említett színházakkal. A magyar nyelvű színjátszás térképén fehér folt lett: Szeben, Medgyes, Dés, Beszterce, Torda, Erzsébetváros, Segesvár stb.
Sok szó esett az elmúlt időszakban a kulturális autonómiáról, meg is alakult a Kulturális Autonómia Tanács, kinevezték a tagokat is, még sincs nyoma, hogy valaha működött volna. Sajnos az intézmények önállósodása sem mozdult. Hiába ígérték a szatmárnémeti Harag György Társulat önállósodását, RMDSZ-polgármester mellett sem valósult meg. Kampányban az RMDSZ jelöltek megígérték, hogy segítik a kolozsvári magyar bábszínház önállósodását. Nem történt elmozdulás. A gyakorlati tapasztalat azt mutatja, hogy önállóan sokkal jobban működnek az intézmények és még sincs haladás a helyzet megoldásában.
A vidéki, valamint kisvárosi filmművészetről egyáltalán nem lehet beszélni, annak ellenére, hogy az RMDSZ programjában így fogalmazott: „Az RMDSZ szorgalmazza az erdélyi településekre kiterjedő, magyar nyelven működő filmklubhálózat kialakítását”. Ugyanilyen lehangoló a helyzet, mikor valaki magyar nyelvű filmet akar forgatni Romániában és hazai finanszírozást szeretne. A kulturális minisztériumban a magyar képviselet nagyon halvány, kevés aktivitást sem mutat. Az RMDSZ program része a kolozsvári és a marosvásárhelyi színház épületeinek a felújítása. Ez a Kormányprogramba is bekerült. Mindeddig nem történt – még az állagfelmérés szintjén sem – semmi. Az államtitkár felügyelete alá tartozó Marosvásárhelyi Nemzetinek másfél éve csupán ideiglenesen kinevezett az igazgatója, hiszen tizennyolc hónapja nem írtak ki versenyvizsgát. A minisztérium kellene lépjen a bábművészek helyzetének megoldásában is. Romániában, annak ellenére, hogy egyetemi szinten folyik a bábművészképzés, a munkaügyi leírás középiskolai végzettséget kér számukra. Magyarán, ma érettségivel és doktorátussal is egyaránt lehet bábművész valaki. Talán emiatt is kevésbé vonzó a felsőfokú oktatás.
„Nemzetpolitikánk célja nemzeti identitásunk, anyanyelvünk, kulturális hagyományaink szülőföldünkön történő megőrzése és fejlesztése” – írja a program. Ennek ellenére a székelyföldi településeken kívül a volt Pionírházakból (mára Diákok háza) kiszorultak a magyar nyelvű foglalkozások, az úgynevezett Népi Egyetemekről a magyar színjátszócsoportok, énektanfolyamok. Mindez azért, mert az önkormányzatokban nincsenek kulturális szakértők, nem létezik településekre lebontott stratégia. Nemrég a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrumot működtető Alapítvány vezetője mondta, hogy a magyarországi pénzek elmaradása miatt a megyei tanács kellett segítsen 200 ezer lejjel. megjegyzendő, hogy az említett színháznak nincs állandó társulata…. Egy 15 ezres város nem tud eltartani egy társulat nélküli intézményt? Több erdélyi művészeti vezető is nyilatkozta az elmúlt időben, hogy a magyarországi támogatások nélkül veszélyben forogna a normális működés.
Hogy mekkora a tudáshiány és a hibás hozzáállás az önkormányzatoknál, ami a kultúrát illeti? A Covid-fertőzés alatt bizonyította két RMDSZ-s megyei tanácselnök. Pásztor Sándor (Bihar) és Péter Ferenc (Maros) egyedül az országban munkanélkülinek küldte az intézményeikhez tartozó művészeti társulatokat. Biharban beperelték az elnököt és meg is nyerték a pert. Az intézkedés törvénytelen volt. Az RMDSZ nagyon rosszul jött ki belőle.
Külön fejezet lenne az irodalom is. Az önkormányzatokhoz tartozó irodalmi lapok főszerkesztőinek fizetése nem éri el a 3 ezer lejt. Mennyi lehet a szerkesztőké? Egy átlag színész fizetése több, mint egy irodalmi lap főszerkesztőé. Az írók egyik napról a másikra élnek. Az irodalmi lapok terjesztése nincs megoldva. A magyarországi támogatások segítenek nekik is. Csodálkozunk, hogy a kitűnő, elismert íróink lassan kizárólag csak Magyarországon publikálnak?
Néhány megállapításra, pár kérdésre és pár szembesítésre futotta fentebb. A cél a problémák leltározása és a megoldások keresése volna. De hosszan folytathatnánk a sort azokról a dolgokról, melyek szerepelnek az RMDSZ közelmúltban megfogalmazott programjaiban, olyan dolgokról, amelyek mindeddig nem valósultak meg. Talán a legfontosabbak egy Erdélyi Magyar Fejlesztési Alap létrehozása, innovációs és kreatív alkotóközpont, és Kulturális Alap megalapítása.
