Sokáig nem értettem, hogy romániai lakosok – románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek – miért nem akarnak, miért nem tudnak szembenézni a közelmúlt bizonyos szakaszaival. 1989 telén mégiscsak volt egy váltás, forradalom. A totalitárius rendszer minden hibáját, tévedését, bűnét elintézzük azzal, hogy akaratunkon kívül történt? És mi lesz a közemberek számára láthatatlan 1989 előtti dolgokkal? Például a titkosszolgálat, a politikai munkát végző Securitate „hagyatékával”…
Több mint harminc év telt el Európa egyik legkeményebb diktatúrájának megszűnte után, és még mindig csak állunk egyik lábunkról a másikra, ha szóba jön, hogy kinek ki és mit ártott, tett, jelentett 1990 előtt. A politika létrehozott egy intézetet a múlt feltárására. Igaz, hogy nem kényezteti el infrastruktúrával, szakértő személyzettel, sem kutatási ösztöndíjakkal. Még azt sem lehet tudni, hogy a múltat rejtő dossziék, felvételek hány százaléka került be az intézetbe, a CNSAS (a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács) irattárába, és hány megatonna jegyzőkönyvre, felvételre mondják azt, hogy nemzetbiztonsági anyag, vagyis nem kutatható. Sejteni lehet, hogy nem a közöny hanem a félelem bénítja a közelmúlt feltárását. A volt elnyomók egy része ma is aktívan segíti a homály fenntartását. A kis lelki tyúktolvajok, a besúgók, a téglák, a spiclik, a kápók, a vamzerek, az informátorok, a kollaboránsok (gazdag a magyar nyelv ebben a tárgyban is) megbecsült tagjai lehetnek immáron szabad társadalmunknak.
Hatalmas tömeg szolgálta Ceausescu diktátor és az őt körülvevők, hatalmát. A mai tudásunk – Marius Oprea történész adatai – szerint 1989 december 22. előtt a Securitate 15.312 alkalmazottjának közel 400 ezer beszervezett besúgó állt rendelkezésére, amiből 132 ezer volt aktív. Azokról akiket megbízható forrásnak neveztek, nem is készült kimutatás, a névtelen feljelentőkről sem. Szóval alkalmasint ma is nehéz olyan közösséget találni, amiben ne lenne egy-egy volt besúgó, a kommunista hatalommal együttműködő bizalmi ember. Azt is tudjuk, ha kiderül valami, akkor sincs pánik. Lehet a súlyos múlttal közintézményeket vezetni, alsó szinten politizálni, tanítani, gyógyítani, véleményt formálni.
Nagy valószínűséggel mindez azért van, mert még mindig keveset tudunk a rendszer működéséről, és félünk az igazságtól. Nekünk elég néha egy-egy jót kommunistázni, aminek a célja nem több, mint a mai másként gondolkozókat letaglózni, az új diktatúráktól óvókat elbizonytalanítani. Mélyebbre nem megyünk. Kísérletek voltak, a társadalmi érzékenyítésre, de szinte hangtalanok maradtak a reakciók. Könczei Csilla elsőként végzett alapos kutatói munkát az édesapját ért tortúrákról, amiket a Securitate irányított, nem egy esetben közismert magyar értelmiségiekkel. A nyilvánosság ellenére a hatás elmaradt. A volt téglák ma is megbecsült tagjai kisebbségi létünk harcosaiként.
Cs. Gyimesi Éva könyve, a Szem a láncban is figyelemre méltóbb visszhang nélkül maradt. A volt besúgók és provokátorok továbbra is közöltek/közölnek a lapokban, készítettek/készítenek filmeket, élik csodálatos közéletüket. Egyszer rákérdeztem egy lelkészre: hogy is van az, hogy egyesek „más urakat is szolgáltak” az átkosban? A már-már cinikus válasz így szólt, mi leellenőriztük és megbeszéltük az érintettekkel, a hívekre nem tartozik ez a dolog. Tényleg, mi tartozik a hívekre? Az egyházadó, mert ha az nincs rendben, nem lesz temetés. Nem, nem azt akarom mondani, hogy mindenkit meg kellene büntetni, aki rosszindulatú jelentéseket írt családtagjairól, kollégáiról, barátairól, szomszédairól, tanárairól vagy diákjairól vagy például színdarabelemzésekre kényszerítettek a titkosszolgálatoknak, a jobb érvényesülés érdekében (mert ilyen is volt, a színház világában).
Nem. A múlt feldolgozására kellene nagyobb hangsúlyt fektetni, hogy legalább próbáljuk elkerülni azokat a dolgokat, amiktől már szenvedtünk egyszer. Mert a rendszer, alapjaiban, 1989-ben nem változott meg. A hatalmasok tudják, hogy sokáig a vezetésban akkor maradsz, ha mint Dosztojevszkij Sigáljovja mondja, az Ördögökben: meg kell szerveznünk, hogy a társadalom egyik fele besúgja, a társadalom másik felét (szabadon idéztem). Igen a sigáljovi, vezetőknek (is) szóló tízparancsolat ma is érvényes:
1. Kelts hazugságokat!
2. A létező közösségeket szedd szét, töröld el múltjukat, szíts békétlenséget!
3. Aljasítsd le az embert hitvány kegyetlen állattá, rágalmazzon és fajtalankodjon!
4. Tartsd rabságban az embereket!
5. Számító racionalitással cselekedj!
6. Hozz létre délibábos bizottságokat!
7. Osztogass tisztségeket!
8. Kelts zavart! Döntsd teljes kétségbeesésbe az országot!
9. Rombold a hatóságok tekintélyét!
10. Biztosítsd az emberek számára a becstelenség jogát! Jó lenne ha nem lennének döntéshozók.
(Dosztojevszkij, Ördögök, 400. oldal, fordította: Makai Imre)
Tudom, hogy sokak szerint a történelem feszegetése fölösleges dolog, de sokan vannak azok is, akik a tisztánlátásra szavaznának. Egy pár feltárt tény, alaposan tanulmányozott példa sok semleges, passzív embert meggyőzne arról, hogy a témával foglalkozni kell(ene).
A homály enyhítésén pár elvakult, már-már őrültnek tekinthető történész dolgozik. Közéjük tartozik az 1973-ban született Stejărel Olaru. 2002 óta számos, a témával foglalkozó kötetet jelentetett meg. Jelentős munkák, például a Román Kommunista Párt viszonyáról a Securitateval, vagy a Stasi kapcsolatai a román politikai rendőrséggel.
Legutóbbi kötete az egyik legfontosabb múltfeltáró munka. A vizsgálat célpontja a mindeddig leghíresebb román sportolónő, Nadia Comăneci karrierje, és az őt körülvevők múltbeli cselekedetei. A közel négyszáz oldalas kötet – Nadia și Securitatea – 2021-ben jelent meg az Epica Fiction&History bukaresti kiadónál. A könyv alapja a sok ezer titkosszolgálati jelentés, amit a szerző a CNSAS irattárában szedett össze, de használt magyar titkosszolgálati forrásokat is. Áttanulmányozta a korszak sajtóját, nyilvánosságát, hogy következtetései árnyaltak legyenek. Stejărel nem tör pálcát senki felett, tényeket közöl, párhuzamba állítja a nyilvánosságot a titkosszolgálati jelentésekkel, hideg fejjel elemez, összefüggéseket keres és talál. Érzelemmentesen, tudományosan, de magával ragadóan ír. Viszonya a kutatandó témával kapcsolatban végig kiegyensúlyozott. Ami végül is természetes elvárás egy kutatótól – gondoljunk bele, hogy a modern kori Románia szinte egyetlen nemzetközi sikertörténetéról van szó. A végkövetkeztetést meg nekünk olvasóknak kell levonnunk.
Nadia Comăneci sikerei semmihez sem foghatóak. Egy egész sportágat változtatott meg. Az akkori romániai társadalom egy emberként rajongott érte. Végre valaki, akit lehet szeretni a teljesítménye okán. Nem párttag, nem gyűléseken adták ki, hogy lehet szeretni. Egyszer csak a tévében megszületett egy mítosz. A rendszer hirtelen nem is tudott mit kezdeni vele. Nadia Comăneci a mindent uniformizálni akaró szocializmusban is sztár volt, világsztár. Még a „sokoldalúan fejlett romániai szocialista rendszer” is elkezdett Nadia kekszet gyártani, Nadia babát árulni és könyvet írni a tornászról. Személye volt maga a nemzeti konszenzus. Valaki, akit lehetett imádni és nem volt köze a Kommunista Párthoz. Szerették a romániai magyarok is. Hát lehetett nem szeretni? Edzői Károlyi Márta és Béla, koreográfusa Pozsár Géza. Nadia sikere romániai magyar siker is volt. Emlékszem a városi legendára, ami akkoriban az 1970-es évek végén terjengett, miszerint Nadia Comăneci igazából csángó és Kemenesnek vagy Komáromi Annának hívták, de erőszakkal megváltoztatták a nevét… Comăneci sikerén elindulva jelent meg Szabó Katalin, a székely (zágoni) olimpiai bajnok, vagy a mára szinte elfeledett nagyváradi nemzetközi bajnok Kiss Enikő (Anca Kis). Mindenki sikernek élte meg annak idején, legyen az sportrajongó vagy sem. Mézédes történet, amit a szocializmust is igazolt és viszont.
Mindezek miatt is a romániai rendszerváltás előrengése volt 1989 november 28-a, mikor a Kossuth Rádió reggeli hírműsora bemondta, hogy a többszörös olimpiai és világbajnok Nadia Comăneci illegálisan, a zöldhatáron át, hajnalban Magyarországra menekült… A világsztár egy lefizetett pásztor segítségével mászik át a szögesdrótokon, mert a szabadságért azt is vállalja, hogy esetleg a határőrök lelövik. Ezzel a történettel indít a könyv, a határőrök mérhetetlen cinizmusával, a megaláztatással, ami az első percekben fogadja a montreáli tündért.
Millió emléket, történetet, mendemondát ébreszt a könyv. És szembesít a rideg valósággal, hogy micsoda háttérhatalmi játszmák álltak a legsikeresebb sportolói karrierek mögött is. Micsoda árulásokat, emberi hitványságokat, szenvedéseket kellett a sportolóknak eltűrniük. Mennyi képmutatást, mennyi erőszakot takartak az ünneplések. Egyszerűen döbbenetes könyv, közel olyan hatást tett rám, mint annak idején Paszternák Doktor Zsivágója, csakhogy ennek a könyvnek én is részese vagyok. A világon voltam, mikor ez történt. Sőt még a volt nagyváradi tornatanáromat, Bán Imrét, alias Öcsi bácsit is megtaláltam benne. Most értettem meg, hogy őt, a sikeres edzőt hogyan intézték el egy életre.
Nehéz nem „elárulni a végét”, elrontva a hatást, de megállom. Egy kis idézetet azért közreadok a nemrég a Corvina Könyvkiadónál megjelent magyar fordításból, abban a reményben, hogy sokan megveszik, elolvassák és talán ebből elindulhat egy párbeszéd.
„Határtalan volt a boldogság, pláne Bukarestben, ahol a sajtó az egekig magasztalta a Károlyi házaspárt, és az érmes tornásznőket dicsőítette. Nadiáról sem feledkeztek meg, megállapítva, hogy bár szenvedve, hiszen a televízióban mindenki közelről látta a kezén lévő sebet, de bebizonyította „csodálatos önfeláldozását”. Viszont amikor leszálltak a bukaresti Otopeni repülőtéren, nem Nadia lépett ki a gépből elsőnek, mint máskor, hanem ÉberleEmília, Dumitrița Turner és Melitta Rühn. A felfokozott hangulatú interjúk során Károlyi Béla és Márta meg sem említette az olimpiai bajnok áldozatvállalását vagy elhivatottságának bizonyítékát, ehelyett azt emelték ki, hogy a román csapat most már annyira megerősödött, hogy Nadia nélkül is képes jó eredményeket elérni, mondván, hogy a többi tornászlány is példamutatóan beleadott mindent. Bár nem mondta ki, mindenki érezte Károlyi ellenségességét a tornásznővel szemben.”
A kiváló fordítás Koszta Gabriella hozzáértését dicséri. Hatalmas, percíz munkát végzett, a lehető legprofibb módon adja vissza a könyv eredeti hangulatát.
Mikor a Nadia și Securitatea megjelent, azt hittem, elkezdődik a nagy kibeszélés a témáról. Elmaradt. A román sajtó sem törte össze magát. A fogadtatás szinte nyomtalan lett a magyar sajtóban is, hiába vannak utalások a korszak egyik nagyon ígéretes történészére, a Bukarestben dolgozó Oláh Rolandra, hiába említik többször Szabó Katalin székely olimpiai bajnokot. Arról mit mondjak, hogy a főszereplők magyarok, máig megbecsült legendák…
Talán most. Ajánlom mindenkinek, még a sportot nem kedvelőknek is, azoknak, akik mélyebben el akarnak merülni a múltunk korántsem tiszta vizében. A könyv elolvasása során sok kicsi történetből kialakul egy nagy story, ami filmért kiált, és ha a végére sok csalódást, keserűséget is érez majd az olvasó, valós katartikus megtisztulást is átélhet. De figyelem, ez nem egy vidám történet.
Még egyszer köszönet Koszta Gabriellának, aki évtizedek óta profi révésze a román–magyar, magyar–román irodalmi párbeszédnek – egyszemélyes intézményként.
