Lohinszky Loránd színész, pedagógus, rendező. Született 1924-ben Kolozsváron, elhunyt 2013-ban Marosvásárhelyen.
Kedves Tanár úr, lassan abban a korban vagyok, amiben Ön volt, amikor megismerkedtünk. Még innen volt, a hatvanon. Kicsit öregnek gondoltuk, de mára már világos, hogy fiatal volt. Egyetemkezdéskor, október elején beviharzott a roppant divatos bársonynadrágjában, és bemutatkozott. Lohinszky Loránd vagyok, én fogom önöknek tanítani a színészmesterséget.
Jegyezzék meg, maguknál ezen a főiskolán mindenki többet tud, még a kapus is, a bejáratnál, mert olyan régóta van itt.
Hamar megtudtam abban a bizonyos 40-es teremben, hogy nem tudok olvasni, verset mondani, járni, ülni, feküdni, valamint olvasatlan, műveletlen vagyok. Egy-egy elkeseredett pillanatomban sokszor néztem Petrica bácsit, ahogy a kapusfülkében akkurátusan ette a paradicsomos halkonzervet, hagymával, istenem, ha annyit tudhatnék a színházról, mint ő. És ez nem vicc. Hamar megtudtam, hogy mindaz, amit a színházról gondoltam, az nem úgy van.
Elkezdtük a munkát. Szerencsés voltam, nekem több évtizedig tartott. Tart ma is, mert fel-felvillan egy gondolata, gesztusa, hangsúlya, reakciója. Elvetette bennem (is) az örök elégedetlenség, örök keresés magvait. Vagy ahogy Szilágyi Domokos mondta:
miért nincs nyugtom vízen-földön,
bárányfelhőn, az égen, zöldön,
bennem lobogó tábortűzön, –
miért, hogy magam folyton űzöm,
s szemem még csak egy szöszke szűzön
se pihenhet el; ó, miért
féltekedem valakiért;
miért, hogy mindig csak kitűzöm,
de el nem érhetem soha?
mért, hogy ennek ez a sora?
és hogy utolsó vacsora
minden, de minden étkezésem,
és hogy sétálnék mintha késen,
s a csatlakozást mind lekésem,
s hogy égnem kell másfél-egészen
és készülőben, sose-készen;
és izzanom, mint csak az izzik,
aki már magában se bízik,
és ha asztalhoz ül vele
akárki édes hávere,
nincs ott a lelke, csak a teste;
(…)
Sokszor haragudtam Önre, hogy mi a fenének mutatta meg a nehezebbik részét a szakmának és a művészetnek. Miért nem tudott elmenni velünk horgászni, sörözni, kártyázni, végig mulatni az éjszakát?… Nehéz lett volna borvirágos hajnalon szidni a szerzőt, a rendezőt és mindenkit, aki nincs jelen…
Tessék, megint a saját nyavalyáimat sorolom, holott köszönteni akartam. Még csak annyit most, hogy mit tanulok Öntől mostanában, úgy szeptember óta. Már említettem, hogy személye komoly célpont volt a politikai titkosrendőrség számára. A jövőbeli kutatók, ámulni fognak, azon az öt vaskos dosszién, ami eddig előkerült… Nos, az ötödikben van egy, a szekuritáté által „elcsípett levél amit Kacsir Máriának, A Hét kiváló színházi kritikusának írt. [A lap egyik színházi évkönyvének készülésekor – a szerk.]
„Tisztelt K.M.
Nagyon határozottan ellenzem, a velem készült interjúk, rólam szóló anyagok megjelenését, amik az évek során készültek. Ebben kérem a segítségét, mert az erről szóló véleményemet már egyszer elmondtam Önnek. Úgy határoztam, hogy soha többet semmilyen interjút, semmilyen lapnak nem adok. Ez az elhatározás érvényes a régebben készült anyagokra is. Remélem ezzel nem okozok gondot a lapnak. Kérem ne vegye ezt rossznéven, a döntésem nem Ön ellen irányul, döntésemnek más, alapos okai vannak.
Kézcsók L.L.” – 1986 október 14, I. 86036 Követési dosszié (Lavinschi) 5. rész, 243. oldal
Mi történhetett akkoriban? Valószínűleg elfogyott a levegő, a közéleti levegő. Hajdú Győző bejelenti, hogy mi magyarul beszélő románok vagyunk. A lapokban tilos a helységneveket magyarul leírni. Megszűnt a kolozsvári, temesvári, marosvásárhelyi magyar nyelvű rádió. A külsős tanárokat nem fizetik az egyetemen… Választani kellett, vagy dicséri valaki a rendszert, vagy elhallgat. Ön a másodikat választotta. Akkoriban kiközösítésnek nevezték. Ma úgy mondják cancel culture…
Tanár úr, szinte semmi sem változott. Más a párt, más a párttitkár, de a jelentések, feljelentések, vegzálások nem változtak, és a kötelező most is a hatalom dicsérete. Önnek a hallgatás is jól ment. Nem mérem magam Önhöz, de magam is „szoktatom szívemet a csendhez, nem oly nehéz”. (József Attila)
Tanár úr, köszönök mindent. El sem tudtam volna képzelni a nyugodt, megállapodott, langyos életet. Eddig minden megtörtént, amitől féltem, de jól érzem magam. Boldog vagyok, mert Arisztotelésszel szólva mindent megtettem, hogy boldog legyek, és most meg szeretném állítani az időt. Nem fog sikerülni, de bízom abban, hogy amikor Ön annyi idős volt, mint lassan én leszek, Önnek még volt két-három olyan munkája, amivel kivívta a hálátlan utókor elismerését. Hálátlan az utókor ma is, de azért ne higgye, hogy nem szeretném, hogy
Tegye a kezét a vállamra még egyszer, tanár úr,
szemüvegén a fény szemembe hogy szúr.
Mondja az életemről, hogy ez nem élet,
hogy visszaordítsam, akkor sem félek.
Rémüljön meg még egyszer tőlem, tanár úr,
vállamat rázva, hogy mi lesz ezentúl.
Szeretném sziszegve, sziszegve mondani azt megint,
hogy akkor sem érdekel, ha tudom, hogy igaza van.
Csak futna a vér ki még egyszer az arcából, tanár úr,
hogy ne érezzem mindig, hogy ezentúl
igaza lesz, igaza volt önnek, tanár úr,
szemüvegén a fény szemembe hogy szúr.
Csak álljon elém, ha mer, fehér köpenyben,
hogy szabja meg, milyennek kéne lennem.
Vállamat rázva féljen tőlem újra,
én visszanéznék megint a tanár úrra.
Akkor se fogja tőlem megtudni, hogy
minden éjszaka magával beszélgetek.
Sohase tudja meg, sohasem értheti, tanár úr,
én élek, élek csak, úgy élek, ahogy lehet.
(Bereményi Géza)
Nyugodjon békében!
