„Holnap egy olyan embernek a 70. születésnapját ünnepli Marosvásárhely és egész Erdély, aki nélkül — ha az újságírói vagy a tanári pályát választotta volna (hiszen előzőleg bölcsészdiplomát szerzett Kolozsváron) — bizonyára ma sokkal szegényebb lenne a magyar színjátszás.”
Ezt írta harminc évvel ezelőtt Kész Csaba Levente az Udvarhelyi Híradóban, 1995. december 21-én. Igaz, a születésnap októberben volt, de akkoriban a gesztus számított. Sőt: a gesztusok akkor még jelentettek valamit.
Hogy egész Erdély hogyan ünnepelte, azt nem tudom, de a marosvásárhelyi Nemzeti Színház az akkori korhoz illő nagy pompával köszöntötte (szintén decemberben). Felújították egy régi előadását, majd a függöny előtt kezet fogtak vele. Kapott EMKE-diplomát, felolvasták a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet méltatását, elmondták a Magyar Színházművészeti Szövetség dísztáviratát, valamint a budapesti Nemzeti Színház művészeinek jókívánságait is. Pár évvel később, halálakor a helyi sajtó fekete gyászkeretben búcsúzott, a szakma részéről pedig sorjáztak a felkiáltójeles mondatok: „Nem felejtünk el…”
Idén októberben volt születésének századik évfordulója. Reméltem, hogy valakinek eszébe jut – és megemlékezik róla. De hát nem ilyen időket élünk. Felénk minden nap átírják a félmúltat.
Furcsa helyzet: most éppen én emlékezem meg róla.
Sosem voltunk közel egymáshoz. Nem szerettem azt, ahogyan rendezett, és ezt a magam módján több ízben ki is fejtettem neki. Nem tartozott a kedvenceim közé — mindent elkövettem, hogy ne osszon ki semmilyen szerepre. Bevallhatom: Lohinszkit próbáltam utánozni, aki szintén nem játszott nála, kivéve Sütő Vidám siratóját, amelyet Hunyadi András Harag Györggyel közösen rendezett. Szakmai kapcsolat tehát nemigen volt köztünk.
Néha azért beszélgettünk. Ő a közönségről beszélt, mint a színház egyetlen istenéről; én a művészeti formák megújításának szükségességéről próbáltam győzködni. Akkor egyikünk sem jött rá, hogy lehet mindkettőnknek igaza volt — sőt: talán éppen a kettőnk igazságának együttes érvényesítése lenne a kulcs. Idáig azonban sosem jutottunk el.
Mindössze azért mondom ezt el, hogy világos legyen, milyen viszonyból tekintek most vissza arra az emberre, akiről szólni akarok. Nem szerettem, ő sem szeretett, és szakmailag is teljesen különböztünk. Mégis: ma már tudom, hogy a százéves határ tiszteletet követel, és van, amit az idő tanít meg az embernek — későn, de tanít.
Mégis, ahogy telnek az évek, egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy előkerülnek bennem a vele kapcsolatos emlékek. Nem a személyes viszony érdekel – az sosem volt különösesebben jelentős –, hanem az a világ, amelyben ő dolgozott, és amelynek egyik markáns alakja maradt, akár tetszik, akár nem.
A régi színház rendje
Hunyadi András egy olyan korszak rendezője volt, amelyben a színház még egészen másként működött. A rendező tekintélye – még ha nem is volt minden tekintetben indokolt – megkérdőjelezhetetlen volt. A próbán folyton beszélgettek. A színész kérdezett. De a rendező döntött. Ő pedig szeretett dönteni.
Ma már tudom: ebben volt ereje és volt gyengéje is. Nem hitt a színházi formák megújulásában, ellenben mélységesen hitt a közönségben. A közönség számára dolgozott – és ez nála nem üres frázis volt, hanem világnézet..
A szakmai örökség, amit őrzünk, akár akarjuk, akár nem
Ha ránézek arra a több évtizedes pályára, amelyet maga mögött hagyott, két dolgot látok.
Az első: következetesség. A második: egyfajta makacs, néha már-már idegesítő hit abban, hogy a színésznek a saját alkatához méltó szerep jár. Nem a divat, hanem a belső arányok érdekelték.
A mi nemzedékünk számára ez sokszor bénító volt. Mi új utakat akartunk, kihívásokat, rizikót. Ő pedig marasztalt volna a biztosban, a kipróbáltban. Ma, sok év távlatából látom, mennyire fontos volt az a fajta stabilitás, amelyet ő képviselt.
Egy társulat ugyanúgy igényli a rendet, ahogy vágyik az újra. Kevés ember tudta ezt olyan konokul képviselni, mint Hunyadi András.
A hiány – mert minden eltűnés hiány
Lehet, hogy ma már nem beszélünk róla. Lehet, hogy a századik évfordulójára nem jutott senkinek eszébe egy koszorú, egy emléklap, egy fél óra csend. De aki valaha dolgozott mellette, vagy csak végignézett egy próbáját, az tudja: volt egy kora, volt egy rendszere, volt egy nyelve.
Az ilyen dolgok egyszer csak eltűnnek. És amikor eltűnnek, hirtelen üres hely keletkezik utánuk – még akkor is, ha életünk nagy részében küzdöttünk ellenük.
Ez az üresség az, ami miatt most, száz év után, mégis megállok egy pillanatra.
Csendes tisztelgés
Nem szerettem. Ő sem szeretett. Mégis: része annak a színháztörténetnek, amelyből én is vagyok. Ha tetszik, ha nem. És most, amikor a születésének századik évfordulóját már nem köszönti senki, azt hiszem, helye van egy halk mondatnak: Köszönöm, hogy volt.
Nem nekem – a színháznak.
Ki is volt Hunyadi András?
Egyszer egy kolléga kissé patetikus temetéséről jöttünk kifelé, és még ki sem értünk a kapun, amikor Hunyadi már erős hangon magyarázta, hogy az ő temetésén aztán senki se beszéljen. Valaki mondja el Kosztolányi Halotti beszédét, és kész. Talán a két sor miatt — „nem volt nagy és kiváló, / csak szív a mi szívünkhöz közel álló” — gondoltam akkor: igen, ez illik rá. Nagy szája volt, és minden megszólalása zsigeri, de szív volt, nagy szív. Egy nagyszájú, folyton hangosan beszélő szív. Talán a fejében is egy szív dobogott.
Mindenről volt saját, különbejáratú véleménye, és csak ritkán érdekelte másoké. Mi tette ilyenné? Genetika, körülmények, a kettő együtt? Nem tudom.
Zselyken született, Beszterce megye egy mára szinte kihalt, szász alapítású magyar falujában. Érettségijét Besztercén szerezte, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen tanult. Az egyetem elvégzése után, 1949-ben — saját bevallása szerint — kultúraktivista lett, pedig az egyetemen nem más mint maga Szabó T. Attila akarta visszatartani asszisztensének. A kolozsvári Ellenzék 1949. augusztus 20-i cikke szerint az Ideiglenes Bizottság kultúrosztályának tisztviselője volt, a kolozsvári Népkönyvtár kialakításának egyik főszervezője.
Az ötvenes évek elején felvételizett a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet rendezői tagozatára. 1954-ben az intézményt Kolozsvárról elköltöztették: a magyar tagozat színészképzése Marosvásárhelyre, a rendezőképzés pedig Bukarestbe került. Itt diplomázott 1956-ban. Legközelebb a kolozsvári bábszínházban bukkant fel mint író–dramaturg. Színpadra alkalmazta és rendezte Fazekas Mihály és Móricz Zsigmond Lúdas Matyi–változatait. A bukaresti Előre újságírója, Lőrinczi László — maga is drámaíró — lelkes írásban méltatta munkáját, külön kiemelve, hogy Hunyadi visszatért a bábszínház ősi hagyományaihoz, a magyar vásári komédia elfeledett formáihoz: az üdítő, szívet-lelket megmozgató szórakoztatáshoz.
Közben néprajzi gyűjtést végzett Zselyken, amelyből később népi játékot írt.
1957-ben már Marosvásárhelyen, a Székely Színház rendezőjeként dolgozott. Első bemutatója A Csongor és Tünde volt, amelyet Gergely Gézával közösen rendezett — akkoriban a „kollektív rendezés” volt az ideológiai kívánalom. A rendezés mellett bábszíndarabokat is írt és publikált.
Ezután kezdődött az önálló rendezői pályája. Sok, mára feledésbe merült darabot bíztak rá. Első önálló rendezése Sarkadi Imre Szeptember című drámája volt. Tompa Miklós igazgató egyszer listát nyomott a kezébe: „Itt vannak a színészek, akikre nincs szükség — keress nekik darabot.” A bemutató Erdőszentgyörgyön volt, egy olyan kultúrházban, ahol a színházi feltételeknek nyoma sem volt. A korabeli sajtó mégis nagy sikernek állította be: a színház lemegy a faluba! A kritikák azonban többet árultak el a valóságról: a szereplőknek „még sok csiszolnivalójuk van”, és „talán egy pár előadás után megértik szerepük lényegét”.
Valószínűleg ekkor szerette meg a közönség „túlzott” kiszolgálását. Későbbi hitvallása így szólt:
„Közhely, de igaz, hogy közönség nélkül nincs színház.
A színházi előadást nem lehet eltenni az utókor számára.
De az is kétségtelen, hogy az ízlés történelmileg meghatározott,
és a különböző kísérleteknek a kifejezési eszközök megújítására
nemcsak létjogosultságuk van, hanem szükségesek.”
Hogyan érjük el a Közönséget – ez maradt az örök vita a színházban. Nála ez nem elméleti kérdés volt, hanem munkamódszer, meggyőződés, talán sors.
A „Hunyadi-jelenség” – sikerek, kudarcok, félreértések
Rendezései hatalmas szériákat és tomboló közönségsikereket hoztak, miközben a szakma sokszor közönnyel vagy egyenesen lenézéssel kezelte a jelenséget. 1967/68-ban például Harag György Platonov-szerelmeit 13 500 néző látta. Ugyanabban az évadban Hunyadi Mi, férfiak című előadására több mint 41 ezren váltottak jegyet. A Vidám sirató közel 35 ezer nézőt vonzott.
Nem, a művészetet nem nézőszámban mérik — de ezek a számok mégis elmondanak valamit arról, hogy a marosvásárhelyi közönség számára mit jelentett a „Hunyadi-féle színház”.
Más színházak mégsem hívták. Pedig az országban krónikus rendezőhiány volt, főleg a magyar társulatoknál. Ő viszont szívesen vállalta a népszínházi kiszállásokat: Parajd, Székelyudvarhely, Csíkszereda — számára a színház Erdély-szerte való jelenléte szolgálat volt. Számos hazai szerzőt indított útjára, Sütő Andrástól Méhes Györgyig.
Az egyetlen igazi bukás – Othello, 1976
1976-ban Shakespeare Othellója volt az egyetlen olyan előadása, amelyet valóban kegyetlen kritikák érték. Az előadást mindössze 11-szer játszották.
Akoriban, legalábbis a sajtóban, nem volt szokás írni a bukásokról. Mégis: ennek az előadásnak sikerült kiprovokálnia.
Nagy Pál az Új Élet 1976. június 25-i számában úgy írt az előadásról, hogy még a rendező nevét sem volt hajlandó megemlíteni. Ugyanazon a napon jelent meg az Utunk-ban Jánosházy György kritikája, benne a kérdéssel:
„És mivel vigasztalódik a színház vezetősége, amely érthetetlen megalkuvással tűri, hogy e nagy hírű színpadon kiváló színészek agyoncsapják az egyetemes drámairodalom remekét?”
Ám a paradoxon: a színház fotósa, Marx József az előadásról készült képekkel számos nemzetközi díjat nyer.
Tovább is léptek rajta. Ő is. Visszatért a tapsos, közönségbarát előadásokhoz.
A nyolcvanas évekre már rekordokat döntött:
– A csikós: 117 047 néző
– Nem élhetünk muzsikaszó nélkül: 97 937 néző
Ezeket a számokat semmi sem veszélyezteti már.
Hetvenedik születésnapján így nyilatkozott Kiss Évának:
„Ez egy fegyelmezett, jó társulat volt. Itt öröm volt a próba. Most is kellemesek a próbák. Mindenki becsületesen dolgozik…”
A próbáit valóban rengeteg beszélgetés jellemezte – illetve monológ, amelyet ő adott elő. A rendezési folyamat főszerepét tulajdonképpen mindig ő maga alakította. A színészek pedig végül úgyis „összedobták” az előadást..
Hunyadi számára maradtak a hazai, népszerű darabok. Abban volt otthon.
Egy ember, aki sokaknak sok örömöt adott
Hol volt, hol nem volt egy ember, aki sokaknak sok örömöt okozott — olyasmit adott, ami ma ritka: közösségi élményt, igen rideg időkben. Ma már nem szól róla senki.
Pedig még valami fontos.
A rettegett szocializmus éveiben Hunyadi rengeteget beszélt közügyekről. Egyesek szerint besúgó volt, mások szerint provokátor. Évekkel ezelőtt, az akkori Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Színházkutató Központjával próbáltam tisztázni: egyik sem volt.
Évtizedeken át megfigyelt személy volt. A titkosrendőrség figyelte, nem ő szolgálta.
A félreértések makacssága – Hunyadi és a „besúgó-mítosz”
Azt hittem, mára mindenkinek tiszta lett a kép. Mígnem a minap egy huszonéves színészjelölt megkérdezte tőlem, igaz-e, hogy Hunyadi András besúgó volt. Ő úgy hallotta. Hiába olvasható immár öt éve a fenti bejegyzés…
Hangos, olykor túl hangos véleménynyilvánításai miatt valóban sokan bizalmatlanul figyelték. A színházban a harsányság könnyen kelt gyanút — különösen egy olyan korban, ahol a hangerő önmagában is politikai tettnek számított. Hunyadiról egyszerre több ügynök és informátor adott rendszeresen jelentést — köztük színészkollégák, technikusok, színházi dolgozók.
Ő mindebből semmit nem tudott.
A kilencvenes években is csak annyit mondott: egyszer kihallgatták, de másnap az őt kihallgató tiszt balesetben meghalt. Ennyire emlékezett — vagy csak ennyire akart emlékezni.
Az 1965-ös tapasztalatát azonban aligha felejtette el.
Lássuk miről van szó.
I 085974. Dosszié. 2. Kötet 13. oldal:
Fodor Gheorghe őrnagy, a Belügyminisztérium 0421. számú marosvásárhelyi katonai egységének állambiztonsági nyomozótisztje, a büntetőeljárási törvény 195/1. cikkelye alapján lefolytatott előzetes vizsgálat anyagait elemezve megállapította a következőket a nevezett személy ügyében:
Hunyadi András, 1925. október 1-jén született Zsejk községben, Kolozs tartományban, Adam és Elisabeta fia, magyar nemzetiségű, a Román Népköztársaság állampolgára, a színiakadémia végzettje, büntetlen előéletű, a Román Munkáspártból kizárt, a marosvásárhelyi Állami Színház rendezője, lakik Marosvásárhelyen, Horia utca 5. szám alatt.
Megállapítom:
A Lachmaniuc Carol tanúvallomása szerint Hunyadi András az 1963–64-es évek folyamán nacionalista kijelentéseket tett a magyar nyelvű oktatás és a magyar tanerők kérdéséről. Tendenciózus megjegyzéseket tett a marosvásárhelyi Állami Színházban a román művészek állítólagos kedvezményezésével kapcsolatban.
A tanúvallomás hitelességének megállapítása érdekében kihallgattam Szabó József, Székely Ferenc, Ferenczy István Levente, Sinka Károly és Magyari Grigore nevű személyeket, akik tanúsították, hogy Hunyadi András jelenlétükben nem tett ellenséges vagy nacionalista kijelentéseket.
Tekintettel arra, hogy a Lachmaniuc Carol és Székely Ferenc közötti szembesítés során sem erősödött meg az előbbi vallomása, és hogy Hunyadi András terhére más tényeket sem lehet megállapítani, a büntetőeljárási törvény 261. cikkelyének 7. paragrafusa h pontja, a 196. cikkely 2. bekezdése és a 179. cikkely 4. bekezdése alapján.
(Románból fordította Gáspárik Attila)
A megfigyelés története – 1961: egy dosszié születése
A történet 1961-ben kezdődött, amikor Filka András (Andrei Filka) szekuritátés hadnagy követési (dosar de informații) dossziét nyitott Hunyadi András, a marosvásárhelyi rendező nevére. A dosszié fedőneve: Bognár István.
Filka András — aki 1957-től egészen 1986-ig szolgált a kommunista titkosszolgálat marosvásárhelyi egységében, és az őrnagyi rangig vitte — nem kevesebbet állított Hunyadiról, mint hogy: nacionalista, karrierista, egoista, pénzsóvár.
Ezeket az állításokat Hunyadi környezetében lévőktől, kollégáktól, ismerősöktől gyűjtötte össze.
Négy évig tartó, szinte hajtóvadászatszerű megfigyelés után a katonai ügyészség végül nem indított bűnvádi eljárást a rendező ellen. Mindez annak ellenére történt, hogy három tanút is bevittek a szolgálatokhoz, és kettőt egymással szembesítettek.
A bajok eredője Hunyadi túlzottan szabad szájú nyilatkozatai, valamint egy színészkolléga kőkemény feljelentése volt.
Hogy ki volt ez a színész? Lachmaniuc Carol, vagyis Lavotta Károly, a volt marosvásárhelyi és nagyváradi, élete végén debreceni művész.
Az ő hálózati dossziéja a napokban került elő a CNSAS-nál.
Még senki sem olvasta.
Milyen rettenetes időkben élt és alkotott Hunyadi?
Példa erre a következő dokumentum: egy 1966-os jelentés, amelyet kollégája, Tamás Ferenc színművész (1911–2011) adott róla.
Miért „dekonspirálom” őt?
Azért, mert Tamás Ferenc több mint húsz évvel túlélte a rendszerváltást, és egyszer sem jutott eszébe — legalább szűk szakmai körben — visszaemlékezni azokra a tettekre, amelyekkel kollégáinak és a színház ügyének ártott. És van a mondás, amely helyesen így hangzik: halottról vagy igazat, vagy semmit.
Nos, következzék a jelentés, amelyben a „szerző” mások neve mögé bújva próbált ártani Hunyadi Andrásnak:
Belügyminisztérium Maros Magyar Autonóm Taromanyi Igazgatósága
307/19 I. 1966
“Simon”
Negoita Tudor főhadnagy
Lapusneanu ház
A forrás beszélgetett néhány kollégával, nevezetesen Csorba Andrással és Lohinszky Loránddal – érdemes művésszel – Hunyadi András rendező tevékenységéről.
Mindketten egyetértettek a forrás véleményével, miszerint Hunyadi anyagias ember, aki különféle munkákat vállal (vezeti az amatőr művészek tevékenységét, rendez az Együttesnél, írt és rendezett a Bábszínháznál, szilveszteri varietéműsort is rendezett stb.).
Rendezői tevékenységéből azonban hiányzik éppen az, ami a legfontosabb: a tehetség és a művészi munka.
Ebben az értelemben Csorba kritizálta Hunyadit egy művészeti bizottsági ülésen, mondván, hogy Hunyadi a „Gyanú” (Dorel Vișan darabja) című előadás rendezőjeként semmiféle művészi segítséget nem adott, és nem tudott segíteni a szerepek kidolgozásában sem, így az előadás sikere kizárólag a színészek játékának köszönhető.
A két színész véleménye szerint csak a tehetséges rendezők hiánya miatt történhet meg, hogy egy Hunyadi-féle rendezőt elismernek ebben a minőségében, és számít a szava.
Ezenfelül, „sokoldalú” tevékenységét kizárólag a pénz utáni hajszolás jellemzi.
Jelenleg Székely Ferenc „Leánykérés” című darabját rendezi (Székely a Színház dramaturgja). A darabot a színház hivatalos repertoárján kívül akarják bemutatni (a forrás tudomása szerint azonban erre még nem kaptak engedélyt).
Korábbi megállapodása értelmében a temesvári igazgatóval, Sinka Károllyal, Hunyadi Temesvárra fog utazni, hogy ott megrendezze Gogol „A revizor” című darabját.
A forrásnak azt is elmondta, hogy ha sikerül bemutatni Szekely darabját még Temesvárra utazása előtt, akkor azt ott is színre lehetne vinni, és ugyanő rendezné meg a temesvári színházban.
A forrás tudomása szerint a temesvári munkáért pénzbeli díjazást is fog kapni.
Simon jelentése
Zárójelben megemlítem, hogy Lohinszky Lóránd nem is játszott az előadásban. Tisztelet utólag is Ferenczy Istvánnak, Magyari Gergelynek, Székely Ferencnek akik kőkeményen kiálltak Hunyadi mellett!
Rövid megemlékezésem eddig tart. Igazán megérdemelne Hunyadi egy rendesebb monográfiát, egy pályaösszegző dolgozatot, mert habár “nem volt nagy és kiváló” de rengeteg ember számára ő volt a színház.
A szerző blogbejegyzése 2025. december 4-én.
