December, mint annak idején, 1989-ben. Húsz kilóval és harmincegy évvel ezelőtt.
Nekem is, mint annak idején a Kálvária utcai nagyanyámnak, Nagyváradon, minden „nagy” gondolatom a „kályhától” indul. Mikor egy kicsit elgondolkodott, azt mondta: a felszabadulás után… Nekem is sűrűn kezdődnek a mondataim, azzal, hogy a Forradalom után…
Forradalom volt 1989-ben Romániában, pont ahogy 1944 őszén is felszabadulás volt Erdélynek ezen a részén. Istenem, milyen elszántak voltunk. Éjjel-nappal az utcán és a rádió előtt. Lógott a levegőben, hogy valami lesz, valami nagy dolog. Lett is. Tankok, páncélozott harckocsik, golyók, halottak is, de az út végén fények. Igen mi átéltük az eufóriát. Őrjöngve ölelkeztünk, mikor megtudtuk, hogy Ceausescu eltűnt. Román zászló volt a karunkon…
Örültünk az új helyzetnek, mint nagyanyám a hitlerista tankok után, a szovjet katonáknak. Hittük, hogy a boldogulásunk egyetlen akadálya a diktátor házaspár. Hittem, hogy következik a nagy elszámolás. Verseny lesz, és megszűnik a Párt egyeduralma. Ez a hitem sokáig tartott. egészen január kilencedikéig. (De ez egy másik történet.)
Azóta eltelt az életem… legalábbis a hasznos fele. Mit csináltunk? Hova és meddig jutottunk? Ülök egy kis falu, inkább település utolsó házában, kihalt hajlékok között. Nézem a rövidülő nappalokat, szól a zene, fűt a kandalló, gyöngyözik a bor, Európa különböző pontjairól jeleznek a gyerekek, mert internet az van, hogy minden rendben, csak a marokkóiak randalíroznak… itt csend és aszfalt, az uniós pénzekből. Csak a bolt szűnt meg, meg az iskola, meg a pap is csak kéthetente jár, mondják… kétszáz lakosból mára negyvenet számolnak a népszámlálók. Ha végigmész rajta, tíz embert sem látsz…
De a nagyváros bezzeg hangos. Dúl a negyvennapos karácsonyi vásár. A terek: mint egy kockázatmentes, amerikai C kategóriás film karácsonyi jelenetei. Villognak a kínai fénycsövek, és minden, de minden, ami fölösleges, eladó. Levendula párnácska, levendula kölni, levendula szárítva, na meg szárított levendula és levendulás szappanocska és levendulával töltött óvszer és kolbász. Gőzölögnek a török gyorsételek, illatoznak a cukrozott, hagyományos kókuszos nemzeti kürtőskalácsok. mindeközben dzsigölbell és szelfi a Jóistennel.
Húzom az időt, nem akarok rátérni, a decemberi leltárra. Hát ez van. Rosszulesne kimondani, hogy nem úgy lett, ahogyan akartuk. Generációm java és színe is, elment, az évek során az országból. S ha itt maradtak egy páran, akkor is elmentek páran… Egy osztálytalálkozót egyszerűbb megszervezni Budapesten… A nemzet fővárosában, ahol még mindig el kell magyarázni, hogy miért is beszélünk olyan jól magyarul, ha egyszer Romániából, Ukrajnából, Szlovákiából jövünk.
Hittük, hogy az európai integráció egyszer csak megold mindent. Hogy nekünk nem kell tenni semmit. Nem is tettünk. Vártuk a sültgalambot, mert már 1990-ben a frissen alakult magyarországi pártok vállvetve versenyeztek, hogy melyikük vigye át, a határon túlikat a másik oldalra. Át is mentünk naponta háromszor, és vissza is vittek négyszer. Igaz, voltak páran, akik próbálták elmagyarázni, hogy nem átmenni akarunk az autók között, hanem vezetni akarunk mi is. Voltak is kísérletek, de mára csak állunk az útszegélyen, és várjuk, hogy valaki vigyen valahova. Mikor ez megtörténik, hálásan kezet csókolunk, ha nem mást. Felhagytunk a saját útról.
Sodródunk, mint a szemét a tengerparti hullámok alatt. Fent szép fodrozó víz, lent szemét. Elhasznált papucsok, napszemüvegek, műanyagtányérok, ráktetemek, hínárok. Lemondtunk az önálló gondolkodásról és cselekedetről. Nem lettünk partnerek sem Bukarestben, sem Budapesten.
Pedig nem így indultunk 1989-ben. Abban a nagy felszabadultságban indultak a lapok, rádiók, televíziók, könyvkiadók, színházak, fesztiválok. Az írók írtak, a tanárok tanítottak, az esztergályosok esztergáltak, a szobrászok faragtak. Mára a politikai kommunikáció mindent elsepert. A politikus kiállítást nyit, pálinkát kóstol, bajuszt pödör, könyvet ír, aszfaltozik. Mindenre azonnal fényképet posztol. Az értelmiség vívja cicaharcait a Facebookon, tapsol, profitál, vagy sértetten duzzog a sarokban. Ceausescu ma csak állna, állna, nézne ki a fejéből, és arra gondolna, milyen szerény voltam.
Netán azt akarom mondani, hogy nem változott semmi? Nem, nem, ilyenről szó sincs. De harmincegy éve volt remény, ma már nincs.
Nem hiszem, hogy a hígművelt közéletet felváltja a magasröptű gondolat-bajnokság. Nem hiszem, hogy a közélettől három évre eltiltott, mégis funkcióban lévő kulturális államtitkár egyszer csak, lelkiismereti okokból lemondana, átadva a helyét egy szakembernek.
A minap a kolozsvári – egyetlen romániai magyar – operaház élére kineveztek egy hetvenéves, volt titkosszolgálati kollaboránst (besúgót) akinek papírja van róla, hogy 1989-ig politikai rendőrségi munkát végzett. A valamikori hírhedt Securitate egyik-másik aktív tagja nemrég mozgókép múzeumot nyitott állami segítséggel… Hát innen hiába várjuk a megváltást.
A hatalom a mai napig nem képes szembenézni a ceausescui diktatúrát fenntartó hatalom elszámoltatásával, sőt akit még lehet, helyzetbe hoz. A héten a román kormány titkosított minden, az Országos Levéltárban lévő dokumentumot, ami 1972 és 1989 decembere között született. Nem Kínában, hanem agy olyan országban, amelyik a schengeni övezethez akar tartozni. Itt kurvára félnek a közelmúlttól. Az ősidők történelmét már átírták, a közelmúlt még zavar.
Minden nap tartogat egy kis meglepetést. A több mint három évtizede művészeti intézményt vezető művész a héten kijelentette, a nyilvános térben, hogy nem is volt Covid-járvány, továbbá érzékelteti, hogy méltánytalan az orosz hatalomhoz való európai viszony, és normális, ha egy példásan működő budapesti művészeti főiskolát a hatalom felszámol, mert valaki más megkívánta. Diszkréten félrenézünk, köhécselünk. Évek óta mindenki elnézni neki, hogy munkáiban sokszor mások alkotásait másolja… hát akkor ezt miért ne? Világhírű, mondja magáról. mi meg elhisszük, mert így kényelmesebb, meg igenis nekünk is jár egy világhírű…
Az a kevés jó is, ami történik, titokban marad, mert a lapokat nem az olvasók, hanem a hatalom tartja fenn. A hatalom meg nem érdekelt olyanokról, arról szólni, amihez semmi köze sincs.
Hogy mondjak valami jót is, Igen, a valamikor jobb napokat megélt Kriterion kiadónál megjelent Király László válogatott verseskötete. Tudjuk, hogy ő az egyik legjelentősebb magyar költő, de van egy hibája, Sóváradon alkot, és hát a Világ Nagy Fogaskerekei nem ott kapcsolódnak egymásba. Meg hát alpolgármester se nem volt, meg még alapítványban sem kurátor…
Zárom hát az év végi leltárt vele: Jó szú, rossz szú, életünk nem hosszú, mégis minden bántalomért elmarad a bosszú.
Nagyadorján, 2022. december 15-ről 16-ára virradóan.
Gáspárik Attila (Nagyvárad, 1965.) romániai magyar színész, tanár, projektmenedzser, médiaszakember, 2012-től a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója volt egy hónappal ezelőttig.
Hány óra, Gáspárik Attila? címmel megjelent a káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lapban.