Bákó, egy kisváros a romániai Moldovában, 1978-at írunk. Egyetlen szállodájának második emeletén, az éjjeliszekrény üvege alatt egy kép egy magazinból. Megszokott dolog ez ebben a korban. A Ceaușescu-diktatúra éreztetni kezdi fogait, színtelenedik minden… Szürkülnek a lapok, egyre hangosabban dübörög a Megéneklünk, Románia fesztivál, a filmek egyre hazafiasabbak, zár az ország más országok fele… Minden felértékelődik, ami külföldi, legalábbis a pórnép köreiben. A szép, színes kép az éjjeliszekrényen nem más, mint a Képes Sport Budapesten megjelenő sportmagazin címlapja. Rajta pedig Mészáros Ferenc, a Vasas bajnok labdarúgócsapatának a kapusa, 1977-ből. Mit mondhatott ez a bákói szálloda alkalmazottainak? Semmit. Valami vendég hagyhatta ott a lapot, amit az önjelölt dizájner szépen szétvágott, és a különböző szobákban elhelyezte az éjjeliszekrények üvege alatt. A szállodaszobát elfoglaló fiatalember, tizenhárom évesen, mindenre elszántan készül Románia bajnoka lenni, ma úgy mondanánk, rádiós tájfutásban, akkor ez csak rókavadászat volt. Hülye, de szép sport. Rohangálni magányosan az erdőben, egy kis vevő segítségével megkeresni az elrejtett rádióadókat. Győzelem esetén az újságban kétsoros töltelékhír. Ha befér. Mellesleg a fiatalembernek, aki én voltam, mindene a foci, de nekem nem lehetett, nem volt szabad. Családi okokból. Édesapám ugyanis pályán halt meg, meccs közben félprofiként. Emlékeim nincsenek, másfél éves voltam. Fényképek sem maradtak, így szabadon fantáziálhattam. Néha elgondoltam, hogy döntetlenre állnak a csapatok, utolsó perc a mérkőzésből, a tizenhatos előtt, az apám meglengeti bal lábát, a labda egyenesen a vinklibe, a stadion őrjöng, és Konflis, mert így szólították, holtan rogy össze… Milyen szép lehetett. Szóval a foci nekem tilos volt. Mehettem úszni, pingpongozni, barlangot járni és rádiózni, de a labda tilos volt. Nos, mint ifjú rókavadász, akkori barátaim szerint csókavadász, sok edzés és előselejtező után, a döntő kapujában, ülök a rugós ágy szélén, Bákóban, és nézem Mészárost. A tévéből ismerem, mert a városban, ahol laktam (Nagyvárad), fogni lehetett a magyar televíziót. Hatalmas kiváltság volt ez akkoriban, mert Romániában napi két óra volt a tévéműsor, az is pártpropaganda, mint ma az M1. Az országunk be volt kerítve, de mi a kerítés mellett éltünk. A kerítés előnye, hogy néha átlát rajta az ember. Szóval a foci volt a mindenem: ősszel a gesztenyével, télen a tojásszénnel, papírgalacsinnal az osztályban, és persze hetente elfogyasztottam egy piros, fehér pöttyös labdát, ritkábban szovjet piros bőrlasztit, amit cipőkrémmel kellett „tartósítani”. De a hivatalos foci nekem tilos volt – családilag. Senki nem tudta, hogy titokban egyszer elmentem egy csapathoz, ahol két hétig edzettem is, de aztán mondták, jobb, ha hazamegyek, mert kapusnak esetleg, bár abból már van három… Meg azt sem lehet, hogy dumával szórakoztatom a társakat. Értésemre adta Tomes János és a kezében a fűzfapálca, hogy a pálya nem színpad, ahol bohóckodni lehet… Jó edző volt, de ő sem értette, hogy a színház és a cirkusz két külön intézmény. Maradjunk még 1978-nál. Ülök egy szobában Mészárossal, akit Bubunak szólítanak, és nézzük egymást. Hogy Bubu, ezt a nagyapám mondta, a legnagyobb Vasas-drukker. Mindent tudott a fociról. Órákig mesélte, hogyan halt meg az a kapus, akire Puskás rúgott egy labdát. A nevére pontosan nem emlékezett, de azóta véd minden kapus feketében, és Puskás bal lábát lepecsételték. Tilos volt azzal kapura rúgnia… A nagypapám régi szocdem, polgári foglalkozása szabó, női szabó, örök Vasas-szurkoló. Annak idején sem a magyar bajnok nagyváradi NAC-nak szurkolt, hanem a nagyváradi melóscsapatnak, a Törekvésnek. Nos, ahogy ott ülök, megszületett a gondolat a bákói szürkületben, hogy el fogom lopni a képet. Tudtam, hogy baj lesz. Déváról is küldtek egy levelet a szállodából, hogy eltört egy pohár… Levonták az árát a kalóriapénzből… Futotta. De majd letagadom. Semmit nem mertem az éjjeliszekrényre tenni, elalvásig csak néztem, néztem Bubut. Ketten bajnokok egy szobában. Ő már az, én majd holnap. Különben a fociból is a kapusokat imádtam a legjobban. Rangjuk volt a fociban. Kezdetben sapkát viseltek, és mindig másként öltözködtek. A többiek mind egyforma mezben voltak, de a kapusok… Legtöbbször feketében, Puskás miatt, de már voltak más színek is. A spanyol Arconáda kékben, Sepp Maier sárgában, Tomaszewski, a másik hérosz zöldben, indián hajpánttal, mert ő tizenegyesölő volt… A kapusok félistenek, akik sosem hibázhatnak. Nekik szabad kézzel is labdához érni, igazi szabad emberek. Egy csatár kapura rúghat négyszer, ötször, kettő bemegy, ünneplik. Egy kapus mindent meg kell fogjon, vagy legalábbis ki kell ütnie, öklöznie a labdát, és akkor sem ünneplik… A kapus, a portás, a gólkíper az utolsó remény, hogy a csapat elkerüli a gólt. Éjfél fele az üveg alól Bubu szólt, hogy kellene már aludni. Volt aztán alvás, a nyerés azonban elment, ki tudja, miért, de kit érdekel, Mészáros képét becsúsztattam, szépen összehajtva Jókai Mór Rab Ráby című regényének vaskos kötetébe, amit ki kellett volna olvasnia az úton, mert sportból nem lehet megélni…
A kép megvan ma is, a sok, kincset érő kacat között. Iskolai és sportoklevelek, el nem küldött levelek, szerepléseket igazoló újságcikkek között. Évekig a szekrény belső falán volt, majd bekerült abba a mappába, amit az örökösök szoktak kidobni mint értelmezhetetlen maradék a papa, nagypapa, nagybácsi után. Most kényelmes pamlagon a hajdanvolt, nagy reménységű rókavadász, közel a hatvanhoz, csendesen könnyet ejt. Mészáros Bubu meghalt. Istenem, csodaember volt! Az a meccs 1981-ben Bukarestben: 0-0. Lézerpajzsa volt. Hetvenezer őrjöngő szurkoló várta a helyszínen, hogy tévedjen, milliók a tévé előtt… Ahogy magához ölelte a román mezben harcoló Krizsán Zoli fejét, ahogy forgatta a labdát a teste körül, ahogy kifutott messze a kapuból és cselezett, az infarktust hozta mindenkire. Román–magyar meccs, de semmi gyűlölet. Sport. Bubu egyike az utolsóknak, akik színt hoztak a fociba, életet, játékot. Valaki, akit nem egy imázsstúdióban terveztek meg, hanem maga volt az, maga. A magyaros, jó értelemben vett parasztos bajuszával. Aki ha unatkozott a kapuban, kért egy cigislukkot a kapu mögött tanyázó fotósoktól. Jó lett volna egyszer a szeme közé nézni élőben. Vagy legalább nagyapám emlékére egyszer elmenni a Fáy utcába egy meccsre, ha már ő sosem jutott el oda. Vagy venni Vasas-zászlót, és nem tudom, a tükörre tenni az autóban. Úgy szokták, nem? Bubu meghalt, vele nagyapám és a gyerekkorom egy nagyobb darabja is búcsúzik. Van egy képem, amit már lassan-lassan csak én értek. Illetve én sem értek. Mondják, magányos volt, nem barátkozott. Azt is olvastam, hogy Mészáros Ferenc képviselőjelölt volt a MIÉP színeiben, Soroksáron, a kilencvenes években. Érthetetlen. Biztosan csak pletyka… És ha igaz volt, akkor is pletyka. Utolsó percig ott volt a stadionban, a kapufák között kifeszített hálóban aludt, mint egy Moldova György-hős… Ő volt az egyik utolsó mohikán, aki miatt el lehetett otthonról szökni, fociedzésekre… Mondják, sűrű élete volt, nyugodjon békében, és nyugodjunk meg mi is, akik még láttuk a focit. Nyugi. Olyan már sosem lesz. Az akadémikusokért nem lehet rajongani.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 3. számának Publicisztika rovatában 2023. január 20-án.