Ágoston Vilmos utolsó könyve bensőséges vallomás, amelyben életének igazságtalanságait megbocsátva és sorsával megbékélve tárja elénk gondolatait. A szerző életének utolsó hónapjaiban végső erőfeszítéssel készült Kegyelemkenyér fülszövegében így vall: „Ez a könyv dokumentált tanulmány az életutamról Erdélytől Magyarországon át Japánba majd Amerikába. Elmélkedések a szabadság és a demokrácia állapotáról, diktatúrákról és szellemi hatásokról, elvekről, amelyeket sorsom utolsó esztendejében összegeztem, rákos betegségem idején.”
Gyerekként állandóan fejlődni, haladni, teljesíteni kellett. Tanítóink, tanáraink, de a család is folyton ezt szajkózta. Ez a tinédzserkori eszméléssel sem múlt el, már-már rögeszme volt. Előre. Még több könyvet elolvasni, még több filmet megnézni, még többet beszélgetni okos emberekkel, még többet utazni. Elmélyülni? Majd, amikor meglesz a tudás. A fontos, hogy előre, sőt: Előre!
Ma már ismerem Székely János sorait. „Előre, ifjúság, előre, / Nem bukhat el, ki hű a néphez! / Különös a dal, igéző dallam, / Minek követsz, minek kísértesz? / Húsz évig mentem én előre, / Elszántan mentem és dühödten, / De egyszer félresandítottam / S irtózatos zavarba jöttem.” (Székely János: Előre)
Ha időben elolvasom, akkor sem tanultam volna belőle. A probléma ott kezdődött, hogy a tudás felhalmozása nem hozott nyugalmat, ellenkezőleg, növelte a kétséget. A nyugtalanság és a bizonytalanság egyre fokozódott. Ma – ahogy Kosztolányi mondta – amikor „izmaim lazulnak”, lassan-lassan elkezdődhetne a leltározás. Feljegyezhetném, mi volt jó, mi volt rossz, mit kellene másoknak elkerülniük, és mit nem szabad kihagyniuk, vagyis – folytatva Kosztolányival – „hát te mit kerestél ezen a földön, mily kopott regéket.”
El kellene kezdeni az összegzést, mert Idő úr vagy Idő asszony könyörtelen. Azonban amikor már-már nekiveselkedem, rájövök, a kutyát sem fogja érdekelni. Személyesen akarja mindenki megélni a dolgokat. Az ember a saját kárán sem okul, nemhogy másokén. Az is igaz, ha kendőzetlenül, könyörtelenül kitárja az ember, hogy mi volt, mi van, akkor halálra sérti az összes őt körülvevőt. Még emlékszem bölcs, kedves, fehérkalapos, megbecsült polgárrá nemesedett tanáromra, mekkora pofonokat adott, mert volt egy kis bohóckodás a pártgyűlésen… Kevés embernek adatik meg az őszinte, kendőzetlen leltár szabadsága. Ez a könyv pedig ilyen. Ágoston Vilmos önéletrajzi ihletésű munkája bátor őszinteségével és mélyreható szembenézésével nemcsak elismerést érdemel, hanem csodálatra is késztet, hiszen sorai erőt adnak mindazoknak, akik szembenéznek életük igazságaival.
Nem vagyunk egy generáció, sőt. Mikor én elkezdtem reményteli erdélyi életemet, Ágoston Vilmos (a továbbiakban Vilka) éppen ezer keserűséggel, csalódottan új országot választott. Lehet, Székelykocsárdon a két vonat, az egyik, amelyikkel ő ment Magyarországra, és a másik, amellyel én Nagyváradról érkeztem Marosvásárhelyre, egymás mellett várta a szemafor zöldjét. Lehet, láttuk is egymást az ablakból, de én nem tudtam beazonosítani a Lassú vírus szerzőjét azzal, aki a másik vonatból átnézett. Igen, az a könyv akkor ott volt a csomagomban. Bár már elolvastam, nem értettem meg igazán. Éreztem a súlyát, de a mélységét nem fogtam fel. Jó pár évvel később, amikor Bartha Ágnes filmet készített belőle, és meghívott egy kis szerepre, azt hittem, végre megértem. De továbbra is csak érzelmi szinten tudtam megragadni a könyv üzenetét. (Vilka egyébként nagyon szerette a filmet.)
Második találkozásunk is egyoldalú volt. A nyolcvanas évek végén, a Kossuth Rádió elég jól vételezhető volt Székelyföldön. Ekkoriban minden délben rádiójátékot lehetett hallgatni. Az egyik darab Vilka Húzd a himnuszt, ne káromkodj szövege alapján készült, folytatásokban sugározták. Megdöbbentő volt hallgatni: szikár, tűpontos leírások jellemezték. Ez az írói eszközökkel megalkotott világ nagyon hasonlított a miénkre, mégis teljesen más volt, zavarba ejtően különböző. Egy olyan világot ábrázolt, ahol az állapotok dominálnak, és a történet az olvasó vagy hallgató fejében áll össze, szinte érzelemmentes szenvedést közvetítve. Akkoriban dühvel és csodálattal tekintettünk az Erdélyt elhagyókra, de a Húzd a himnuszt után egészen más érzések törtek fel bennem.
Aztán egyszer Vilka feltűnt a magyar televízióban is, ahol tánccal és énekkel nyitott meg egy kiállítást. Ez a MAMŰ 1989-es szentendrei tárlata volt. (A MAMŰ kortárs képzőművészeti csoport 1978-ban alakult Marosvásárhelyen, és a névadó Ágoston Vilmos volt.) Láttam már sok megnyitót, hosszú és unalmas beszédeket, papírról felolvasott szövegeket. De ez egészen más volt. Honnan tudhattam volna, hogy egy performance bontakozik ki előttem? Önfeledt legényessel ugrálta körbe az egybegyűlteket, miközben román kommunista csujogatásokat rikkantgatott. Képben és hangban megragadott valamit a romániai magyar létállapot skizofréniájából.
Nem szeretnék a személyes viszonyokba belemélyedni, csupán felvillantani, milyen nagy, mégis ismeretlen alak járt közöttünk.
Vilkát, bár elismert íróként, értelmiségiként tartották számon, haláláig megőrizte titokzatos mivoltát. Nem játszotta az enigmatikust, hanem valóban az volt.
Mint egy vonat, amely állandóan az alagútban halad: sejtjük a jelenlétét, de csak akkor látjuk tisztán, amikor napfényre ér. Ezek a napfényes pillanatok az ő könyvei, cikkei, tanulmányai, amelyeknek megírásához a könyvtárak és dolgozószobák csendjébe menekült. Az elmélkedés magánya mindig jobban vonzotta, mint a zajos közélet. „Egész életemben arra vágytam, hogy reggel felkelek, tisztálkodom, reggelizem, majd leülök az íróasztalhoz olvasni, jegyzetelni, dolgozni” – vallotta meg őszintén. Kevesen tudják, hogy elolvasta Wass Albert összes művét, és aprólékos bölcsészeti módszerrel elemezte végig őket. Alapvető filológiai munkát végzett, aminek nem lett akkora visszhangja, amekkorát megérdemelt volna. Nem csodálom, sem a Wass-rajongók, sem az őt gyűlölők nem érezték szükségét, hogy értő elemzést olvassanak róla. A szélsőségekhez nem szükségesek tények vagy érvek.
Most itt van az utolsó könyve, amely egy velejéig őszinte vallomás az életről, ahogyan ő megélte és látta azt. Tudatában annak, hogy már nincs sok ideje hátra, írta ezt a művet, amely egy sorsával megbékélt, az igazságtalanságokat megbocsátó, végső munka – egy igazi nyugalomkönyv.
Sokan fogják irigyelni azt a könnyedséget és önironikus humort, amellyel fogalmaz. „Mindenképpen hálás vagyok a rákos daganatnak. Végre az íróasztalnál (s)írhatok. Ami számomra maga a nevetés.” Az ember, amikor ír, és nem fikciót alkot, akkor számolgat. Mit fog szólni ez vagy amaz, ha leírom ezt vagy azt. Vilka azonban tudta, hogy mire mindez megjelenik, már senki sem neheztelhet rá. Nem mintha ez zavarta volna, de végre nyíltan kitárulkozhatott. Érzelemdúsan tárja elénk mindazt, ami benne felgyülemlett – Erdélyből való távozását, Magyarországról való elvándorlását, amerikai csalódásait. Ahogyan Szilágyi Domokos Bartók Amerikában című versében mondja: „Fáj az otthon, ki megtagadott. / Fáj az otthon, a megtagadott.”
Egy önmagával és felgyűlt tudásával vívódó ember mutatja meg magát annak, aki nem ismerte, vagy aki jobban, mélyebben szeretné megismerni. Egy méltó Bretter-követő, akinek boldogságot okozott, ha gondolkodhatott és a gondolatait összemérhette a valósággal. Igazi intellektuális kordokumentum ez, amit évtizedek múlva is elő lehet venni és meg lehet érteni belőle, hogyan is éltünk mi, nyugtalan keresők, a nagyvilágban.
A számottevő különbség közte és Bretter között talán az, hogy míg Bretter csak reménykedett egy eljövendő változásban (sosem élte meg), Vilka többet is átélt, és a változások visszáját is látta. Így lett illúziótlan.
A könyv olvasása közben azon kaptam magam, hogy a közepétől lassan haladok, hogy minél tovább tartson. Még jó ideig szerettem volna, ha velem marad. Számtalan értelmiségi keserűségre ad magyarázatot, és szétfoszlatja az illúziót, hogy az ember valaha is révbe ér. Nincs előre és nincs hátra, nincs fent és nincs lent.
Haladjunk. Mert haladni kell. Átmenetnek álljon itt egyik utolsó levele, amit 2021 júliusában írt nekem.
Kedves Mestere Manole,
Januárban megállapították, hogy gyomor- és nyelőcsőrákom van. Azóta tíz kemoterápiás kezelésen diadalmaskodtam. Sajnos, visszautasították a NASA űrprogramban való részvételt, pedig erősen tetszett volna nekem egy kis proton sugárzás, de azt mondták, reménytelen eset vagyok. Kár belém a sugár. Én tudom, hogy nem vagyok reménytelen, sőt, most kapott el igazán a hit, remény és szeretet, töretlen hittel és reménnyel, mint a mókus fenn a fán, a pionír oly vidám, menetelek a rövidre szabott élet vége felé. Sietnem kell. Gyorsan, gyorsan kell élnem még egy kicsit, hogy ne felejtsek el mindent. Tehát az újabb hírem: többé nem megyek se Ajrópába, se Nagymagyarba, se Kismagyar-Nagyrománba. Itt vesszem majd el a csata mezején. Érdekes, hogy Bréda rákban halt meg, Egyed Péter rákban, Gazsi tüdőrákos, Marius Tabacut rák döntötte le, engem meg a nyelőcsövem akar megakasztani. Hát ennyi volt, elvtársak, illetve nem-elvtársak, ahogyan Hofi mondta. Persze a hirtelen vég nem szomorít el, hanem munkára sürget. Hozzáfogtam saját mentségem megírásához, hogy az unokáim ne haljanak meg bután. Próbálom összehasonlítani egykori romániai és amerikai tapasztalataimat. Rögeszméimet és core value-nak képzelt álmaimat. Kizárólag az unokáimnak szánom, nem is fogom kinyomtatni. Hahaha – said the clown!
Ágoston Vilmos: Kegyelemkenyér, Pont Kiadó. A kötet megtalálható a 95. Ünnepi Könyvhéten, Budapesten, a Vörösmarty Téren a 65. Pavilonnál.
