„Sokan úgy gondolják, hogy a történész egyedüli feladata a múlt minél pontosabb rekonstruálása. Leopold von Ranke nyomán úgy tartják, a történettudomány arra született, hogy bemutassa a múltat, ahogyan az valójában volt (Geschichte wie es wirklich gewesen ist)” – Ungváry Krisztián
„– Mit szeret a legjobban? – Színdarabot írni. Számomra már örökre ez marad a legizgalmasabb műfaj.” – Öninterjú Méhes Györggyel, Brassói lapok, 1974. január 26.
„Méhes György valóban a kisemberek, a becsületesek és a tisztességesek ügyvivője ebben a darabjában is” – írta Nagy Pál 1984-ben a Marosvásárhelyen megjelenő Új Életben, az Egy roppant kényes ügy marosvásárhelyi bemutatója kapcsán. Az előadás, mint általában a színházi produkciók, kapott egy becenevet, amit a színészek és a műszak a kulisszák mögött használtak: roppant méhes ügy. A darab gyengécske volt, amit egyes színészek és a rendező vaskos humorral próbáltak pótolni. „Milyen az előadás? Roppant méhes” – hangzott a válasz. Az ilyen produkciókat hajdanán a „kakasülőre” célzottnak nevezték.
Kétségtelen, hogy Méhes György a legtöbbet játszott romániai magyar drámaíró volt 1989-ig. A szerző közel harminc darabot írt, melyeket minden erdélyi magyar teátrum műsorra tűzött, kivéve a Köteles utcai Stúdió Színházat, ahol a szövegekről vélhetően nem volt jó véleményük a tanároknak. A legtöbb bemutatóját Marosvásárhelyen és Nagyváradon tartották, emellett a Duplakanyart román nyelven Aradon, Nagybányán és Brassóban is előadták. Az akkor még nagyszámban működő amatőr népszínházak is előszeretettel nyúltak műveihez, mivel politikai szempontból semmilyen problémát nem jelentettek. Magyarországon Szegeden és Miskolcon is játszottak Méhes-darabot 1969-ben.
A magyar televízió 1973-ban mutatta be Hajdúfy Miklós rendezésében a Heten, mint a gonoszok tévéjátékot, 1985-ben pedig A 33 névtelen levelet Bács Ferenccel és Tanai Bellával a főszerepben. 1988-ban Szőnyi G. Sándor szintén tévéjátékot rendezett Volt egyszer egy úrlovas címmel Méhes műveiből. Jugoszláviában, Szabadkán, a magyar Népszínház mutatta be 1972-ben a Férfihűség című darabját.
Méhes a diktatórikus, ellenőrzött rendszerben maga volt a drámaíró sztár. Mi volt sikerének a titka? Színpadi műveit az úgynevezett jól megírt bonyodalom jellemezte, formailag francia bulvárosan kuszálta a szálakat, amelyek az előadás végére tisztázódtak. A szálak azonban nem voltak nagyon bonyolultak: a rendbontókat leleplezték, a rendszer elvégezte az önkorrekciót, happy end lett a vége, jöhetett a taps. A szöveg sok játéklehetőséget biztosított a színészeknek mindenféle veszély nélkül, igazi szocialista népszínművek voltak.
„Méhes mindig nagyon jól értett a színpadhoz és a közönséghez. Ne vegye élcelődésnek, ha azt állítjuk, hogy az utóbbihoz talán még jobban…” – fogalmazott pontosan a Bukarestben megjelenő Előre című napilapban D. Vásárhelyi Katalin. Rendezőileg semmilyen provokációt nem jelentettek a szövegek. Talán ezért a korszak nagyformátumú rendezőinek az ódzkodása. Méhes nem érdekelte sem Harag Györgyöt, sem Kovács Györgyöt, Taub Jánost, Tompa Miklóst vagy Kincses Elemért. A szövegeiből hiányzott a mélység, a bonyolultság, a titok. A legtöbb színműve kortárs témákat dolgozott fel.
Látszólag bírálta a rezsimet, de valójában a szocialista rendszert soha nem karcolta mondanivalójával. Egy pillanatig sem vetette fel, hogy a népi demokráciával lenne valami gond.
Az egyéni hibákat, az emberi kicsinyességeket állította pellengérre, a megbotló egyéneket, akiket kritizálni lehetett. Méhes világképe így festett: a rendszer hibátlan, és leleplezi az egyéni problémákat, visszaéléseket, a korrupciót. Humorral, viccesen mutatott rá a ballépésekre. A közönség önfeledten nevetett, látva, hogy a vezetők észlelik a gondokat. A fölös társadalmi gőzt kiengedték. Taps. Mehettünk haza a hideg lakásba, ahol nem volt villany, és üresen állt a hűtő…
Milyennek látom ma Méhest, a drámaírót? Mint Andrzej Wajda a Márványembert: nincs. Mára elmúlt.
A valaha sikeres Méhes György, aki százezreket vitt színházba, mára csupán egy színháztörténeti statisztikai adattá vált.
1989 után egyszer vették elő egy darabját, a régi sikerekre emlékezve. Marosvásárhelyen a Duplakanyart. Szép csendes bukás volt. Ezúton is elnézést kérek a résztvevőktől, színészektől, a műszaktól és a nézőktől. Hülye ötlet volt megrendeznem az előadást.
Nem az én tisztem megítélni Méhes Györgyöt, az írót és meseírót, jöjjenek az irodalmárok, helyezzék el az irodalomtörténetben, bizonyítsák be, hogy nem az történt, mint a színdarabíróval. Az viszont tagadhatatlan, hogy sokakat meglepett és felháborított a Kossuth-díja és mecénási szerepe. Ma nehéz megélni az írásból, és valószínűleg minden lehetséges csapot meg kell nyitni a megélhetésért. Szomorúan néztem, ahogy néhány jeles írónk hajlong az obulusosztáson. Azokon a tollforgatókon, akiket az olvasók nem támogatnak, nem csodálkoztam, hogy bárkitől hajlandók lennének elfogadni az elismerést, akár az ördög öreganyjától is.
A mára már csak díjak nevében élő Méhes Györgynek azonban ismét sikerült bekerülnie a médiába saját teljesítménye révén. Kiderült, hogy míg nappal az irodalmat művelte, éjszaka – másfél évtizeden át – jelentéseket írt a kommunista hatalmat életben tartó titkosszolgálatnak, amely emberek millióinak keserítette meg a mindennapjait. Mindezt minden kényszer nélkül, néha egy-egy jobbnak mondott szeszesital vagy más ajándék fejében tette.
Valószínűleg, ha 1989 után nem erőltetik egyesek a Méhes irodalmi kultuszának megalapozását, magasztalását, senkit nem érdekelne ma az író múltja. Viszont amikor elkezdenek repkedni a milliók valós és valótlan értékek irányába, mikor pénzzel kezdik rombolni az irodalmi kánonokat és politikai érdekek mentén újakat építeni, akkor érkezhet egy-egy normalitást sejtető reakció.
Mindenkinek joga van a pénzével azt tenni, amit akar, ha az törvényes. Mindenkinek joga van hozsannakórussal mulatni az időt. A sajtónak viszont kötelessége a demokrácia felett őrködni. A médiának feladata világgá kürtölni, hogy a király meztelenül flangál a tűző napon. Nem a pártközpontból fizetett, irányított propaganda gépezetekre gondolok. Hanem az a kicsit szabadabb média, amely az ellenszélben is megpróbálja a gyertyát meggyújtani, és veszélyre figyelmeztetni.
Ennyi történt most is. Ennek semmi köze Méhes György írói termékeinek minőségéhez. Pont olyan marad, amilyen volt, díjak, alapítványok, kuratóriumok nélkül is. Akkor most mi van? Semmi! Kicsit megrengett a föld. Kicsi, sokszor elárult közösségünk újra szembesült azzal, hogy a harmincöt éve megbukott kommunista rezsimnek nemcsak áldozatai voltak, hanem szolgái is. Úgy tettünk, mintha megdöbbennénk, pedig alaposan bejáratott koreográfiája van ennek a jelenségnek a romániai magyar társadalomban.
Elcsodálkoztunk Bárányi Ferenc bukaresti egészségügyi miniszteren, Xantus Gábor filmrendezőn, Szőcs István kritikuson, Szép Gyula operaigazgatón, Veress Kovács Attila lelkipásztoron, Mikó Imre jogászon, Marosi Barna újságírón, Marosi Péter irodalmáron, színházigazgatón, Bartis Ferenc írón, Fátyol Rudolf hegedűművészen és másokon, akik a titkosszolgálatokkal való együttműködésük miatt kerültek reflektorfénybe.
A felsorolás csak töredéke azoknak, akiket beszerveztek és másokról jelentéseket írtak. Mikor kiderült, kicsit csodálkoztunk, majd lazán tovább mentünk. Most sem jut eszébe annak, akinek kellene, hogy a múlttal kellene kezdeni valamit. Szomorú, hogy félévente kihull egy-egy csontváz abból a bizonyos szekrényből. Tizenkét éves kutatói munkám alapján sejtéseim vannak arról, hogy a szekrény igen nagy. Több mint tíz éve írtam ezeket a sorokat:
„Angolos hidegvérrel, fagyos közönnyel vettük tudomásul, hogy a velünk élőknek volt egy titkos élte is. A közbeszéd megelégedett egy általános kommunistázással, már ami a közelmúltat illeti. Kocsmaasztalok fölötti beszélgetésekben született az a cinikus gondolat is, hogy ha 1989-ben felszínre kerülnek a besúgók iratai, akkor a rendszerváltás elmaradt volna. A romániai magyar közösség már-már teljesen immunis a leleplezésekre… Jó volna elkezdeni a kibeszélést, a tükörbenézést. Lassan el kéne kezdeni a múlt feldolgozását. Jó volna, ha azok, akik úgy érzik, hogy volt egy olyan szakasza az életüknek, amelyben mára nehezen vállalható események történtek, akár név nélkül is megírnák a történteket, ezt sokan jó néven vennénk. Nem akarok senkit leleplezni, sem megszégyeníteni, és a közeljövőben sem tervezem. Úgy érzem, kötelességünk volna valamilyen módon előkészíteni a talajt azoknak, akik elfogultság nélkül, a rideg valóság tükrében fogják megítélni hajdani tetteinket.”
Ezek a mondatok ma is aktuálisak, mert időközben semmi nem történt, illetve azóta is le-lepleződik valaki. Olyan nagyot nem szól a dolog, mert az anyagilag kordában tartott, lassan elbutult / elbutított napi média nem is közli már az eseteket, vagy csak jó pár nap késéssel. Itt álljunk is meg egy pillanatra. A sajtószabadságot folyamatosan gúnyoló Krónika a napokban megpróbált párhuzamot vonni Szilágyi Domokos és Méhes György között, azt sejtetve, hogy a két személy tehetsége és kapcsolata a Securitateval hasonló. Bár Szilágyi Domokos számos jel szerint együttműködött a titkosszolgálatokkal, a mai napig senki nem találta meg a beszervezési nyilatkozatát vagy hálózati dossziéját, és tudjuk, hogy 1976-ban öngyilkos lett. Ezzel szemben Méhes György a rendszerváltás után még 17 évet élt, és soha nem tett nyilvánosan egyetlen utalást sem arra, hogy a múltjában sötétebb periódusok lennének. Azonban megvan a saját kezével írt beszervezési nyilatkozata, a hálózati dossziéja, és néhány számla, amelyet a szekus tiszt ajándékként elszámolt a szolgáltatásaiért. Szilágyi Domokosról két jelentéssel teli dosszié létezik, amelyekben róla jelentettek. Kell-e magyarázni a különbséget?
Egyszerű olvasóként azt szeretném, ha a mű, amely elém kerül, valamilyen módon „tisztázott” lenne. A magyar irodalomban az olvasók hagyományosan felelősséget vártak el az íróktól; az írók sokszor az éber lelkiismeretet képviselték a nehéz politikai kontextusokban. Maradjon ez így továbbra is! Magam úgy velem, konzervatívként, hogy Petőfinek mégiscsak igaza van: „De, amit színpadon /A népnek hirdetünk, / Ne hazudtolja meg / A cselekedetünk. / Ha meg nem tesszük azt, / Ami föladatunk: / Akkor gyalázat ránk, / Színészek nem vagyunk!”
Az Átlátszó Erdély cikkét olvasva azt tapasztalhattam, hogy az nem ítélkezik, nem értelmez, hanem pontosan és alaposan megírt anyagot tár elénk. Most a kutatókon a sor, hogy elhelyezzék, kielemezzék, és segítsenek a tájékozódni vágyóknak megérteni, hogy mi és hogyan történt. Ez különösen fontos, mert irodalmunk, főleg a romániai magyar irodalom az elmúlt száz évben az erkölcsi normák tisztességben tartására törekedett. A magyar irodalomban az íróink és költőink diktálták az erkölcsi mércét. Ne szakadjon meg ez a sor.
Egyesek szerint erre a roppant Méhes ügyre két hónap múlva már senki sem fog emlékezni. Magam részéről azt szeretném hangsúlyozni, hogy ha önmagunkat tiszteljük, legalább most kezdjünk el beszélni erről a témáról.
Döntsünk úgy, hogy vagy bezárunk minden irattárat, vagy alaposan átvizsgáljuk őket, dokumentumról dokumentumra, lapról lapra.
Itt nem csupán az irodalomról vagy a művészeti világról van szó, hanem rólunk, az 1918. december 1-jén, illetve más források szerint 1920. június 4-én született romániai magyarságról. Fontos lenne tisztázni, hogy mi történt velünk az elmúlt száz-százötven év során.
Az eddig megjelent vallomások gyakran csupán szubjektív olvasatok, amelyekben a szerzők a jelentéktelen rutinellenőrzéseket (például az útlevél kiadását megelőző procedúrákat) üldöztetésként tüntetik fel, hogy jobb színben tűnjenek fel az utókor előtt. Egy másik csoport azzal védi magát, hogy mindenkit megfenyegettek és kényszerítettek. Az ilyen állítások esetében érdemes lenne megkérdezni olyan kiváló költőket, mint Király László és Markó Béla, akik sem vezércikkeket, sem titkos jelentéseket nem írtak, pedig valószínűleg a hatóságok ezt szívesen vették volna.
A publicista véleményt nyilváníthat, a történész azonban nem. A történész ma nem bíró. Feladata nem az ítéletalkotás, hanem a múlt körülményeinek tisztázása és az események minél sokoldalúbb megközelítése. Minden szakmának, amely az identitással foglalkozik, szisztematikusan programokat kellene generálnia a múlt feltárása érdekében. Elsősorban tisztáznunk kell a fogalmakat: ki volt besúgó, együttműködő, kollaboráns, tégla, feljelentő, spicli? Nyilvánosságra kell hozni a tisztek és altisztek struktúráját, valamint a vállalati úgynevezett „protokoll” személyek szerepét, akik hivatalosan tartották a kapcsolatot a szolgálatokkal.
Az alapoktól kell kiindulnunk. Feltárni a kommunista rendszert és a titkosszolgálatok működését, szembenézni önmagunkkal, hogy megtisztulva próbáljunk meg őszintébben élni.
Ha jelentős anyagi forrásaim lennének, biztosan áldoznék ilyen kutatásokra, és számos beszélgetést generálnék arról, milyen legyen az emlékezetpolitika. Kikről nevezzünk el utcákat, tereket, kiknek állítsunk szobrot, emléktáblát, kik kerüljenek be az olvasókönyvekbe, kikről nevezzünk el alapítványokat, ösztöndíjakat?
Az úgynevezett Méhes-ügyből még tisztán, őszintén is ki lehet jönni. Az apa attól még apa, a fiú pedig fiú, és ha a kettő közötti kapocs az őszinteségre épül, nincs az a külső erő, ami elválaszthatná őket.
Kutathatóbbá kell tenni a levéltárakat. A CNSAS és a levéltárak szakértői közé több magyar szakembert kell alkalmazni. Pénzügyi alapokat kell létrehozni a kutatók számára. Most lehetne a nagy Újragondolás pillanata.
