Sergiu Celibidache (eredetileg Chelibidachi) apai ágon görög származású román karmester volt. 1912-ben született Roman városában, gyermekéveit Iași-ban töltötte, majd Bukaresten és Berlinen át jutott el oda, hogy a 20. század egyik legkülönösebb és legnagyobb hatású dirigense legyen. A „világhírű” jelző sokszor üres szólam, kelet-európai öndicséret. Az ő esetében nem az: Celibidache valóban új szemléletet hozott, új kapukat nyitott a zenében.
Személyisége és munkamódszere elválaszthatatlan volt a buddhizmustól. Nem vallásként, hanem gyakorlati hozzáállásként tekintett rá: a figyelem, az éberség, a jelenlét művészi formájaként. Úgy vélte, a karmester feladata nem az, hogy ráerőltesse akaratát a zenére, hanem hogy – saját szavaival – „feloldódjon benne”, és hagyja, hogy a mű önmaga szólaljon meg. A zenét nem alakítani, hanem hallani és engedni kell. Ebből fakadtak legendásan hosszú próbái és finom, szinte meditatív gesztusai is.
Talán ezért írtak róla viszonylag keveset a térségben: Celibidache az élő zene megszállottja volt, és esküdt ellensége minden hangfelvételnek. Meggyőződése szerint a zene csak abban a pillanatban létezik igazán, amikor megszületik; a lemez „csak a zene holtteste”. Emiatt életében alig maradtak fenn felvételei, és azok is többnyire engedély nélkül készültek. Paradox módon épp halála után, fia kitartó munkájának köszönhetően vált hozzáférhetővé az életmű egy része – amit ő maga talán sosem engedett volna ki a kezéből.
Ha valaki igazán meg akarja érteni Celibidachét, érdemes a Müncheni Filharmonikusok élén töltött éveit tanulmányozni. Ott teljesedett ki az a zenepedagógiai és filozófiai világ, amelyre ma is hivatkozunk: időkezelése, a hangzás minőségére vonatkozó megszállottsága, és az előadás mint egyszeri, megismételhetetlen esemény iránti tisztelete.
Celibidache nem a múlt legendája, hanem a jelen egyik leghalkabb, mégis legtisztább kérdése: hogyan tudunk igazán jelen lenni abban, amit csinálunk? Mit jelent a figyelem? Mi az élő? És mi az, ami egyszerűen nem rögzíthető?
Először Chelibidacheról Bács Miklós kollégától hallottam. Tetszett, tehát megjegyeztem a nevet. Majd az 1990-es bukaresti koncertjét közvetítette a tv. Sajnos nem sokat értek a zenéhez, de akkor nagyon megfogott és azóta sem ereszt. Nos ezért vártam, a róla készült önéletrajzi filmet.
És persze tagja vagyok a John Malkovich-rajongók közösségének. Tegnap végre sikerült megnéznem a filmet a moziban. Meglepetésemre Marosvásárhelyen szinte telt ház fogadott – valószínűleg a brutális marketingkampánynak köszönhetően. A mázsás popcornnal hektóliternyi kólát szürcsölgető közönséget látva azonban nehezen hittem el, hogy őket valójában Brückner 7. szimfóniájának interpretációja vonzotta volna be.
Ne kerteljünk: a film pontosan arra a színvonalra készült, amelyen a pattogatott kukoricát kérődző közönség fogyasztani szeretné. A következetlenségeket, butaságokat, gyerekes megfogalmazásokat felsorolni egy külön blog is kevés lenne. Ilyesmiket a reptéri szuvenírboltok polcain árulnak — giccs, de abból is a legócskább fajta.
Ha humorral akarnék élni, azt mondanám: Sergiu, Sergiu…, de nem Chelibidache, hanem inkább Nicolaescu szellemisége lengi körül ezt az alkotást.
Erről ennyit.
Emberek, megnéztem a filmet mindenki helyett! Megspórolok mindenkinek két óra húsz percet. Nem kell megköszönni.
Ez az ember egy óriás volt, nem én mondom, de idővel számomra is az lett!
A szerző blogbejegyzése 2025. november 20-án.
