Gyerekkoromban nem tudtam, hogy erdélyi magyar vagyok. Igazából azt sem, hogy magyar. Magyarul beszéltem otthon; az iskolában, a színházban, az utcán, a moziban és üzletekben néha románul. Az, hogy magyar vagy, esetleg más, nem volt téma. Nálunk nem magyaroztak, románoztak, zsidóztak. Húsvétból is volt három: a magyar, a román, és pészáhkor mindig hozott valaki pászkát.
Néha próbálok visszaemlékezni gyerekkorom Nagyváradára, de nem megy. Megzavar mindig az, amit ma már tudok, hogy Ady meg Juhász Gyula korzóznak és Krúdy mulat és Réz Pál a gettóban és a szecesszió és mindig a Holnap városa (sosem a máé). Szóval próbálom azt a fránya múltban megalapozott identitásomat megfejteni. Kínlódás közben meg bevillan a Pece-parti Párizs, hogy várjuk Kádárt és Ceaușescut, miközben tíz román zászlócskára jut egy magyar. Este nézzük a tévét, a magyar tévét (miért, van más?), és amiatt bosszankodunk, hogy sorban állnak Budapesten a szovjet tankpezsgőért.
Reggel meg bolyongunk az üres boltokban. Délután, tanulás közben hallgatjuk az Ötödik sebességet a Petőfin, közben a könyv azt írja, hogy Románia, a mi hazánk, a kukoricatermelésben a KGST vezető országa. Lerben sült krumplit vacsorázunk, és nézzük megint a tévét. Játék a betűkkel, majd Ipper Pál és jó kis filmek és néha unalmas színházak, meg dokumentumfilmek is, na akkor inkább römi… de nem.
A képek egészen felkavaróak, énekelnek, sírnak, sok a sár. Ma már tudom, hogy: a Széki lassú. Gulyás testvérek. A képek fojtogatnak, de nem eresztenek. Mi ez? Nagyapám mondja: ez nálunk van. Hol? Erdélyben, innen hatvan kilométerre kezdődik, a Királyhágónál, Románia. Mint valami „idegenség, lidérces, messze fény”. Pedig fájnak a képek.
Azt hiszem, talán akkor kezdődött életemben Erdély. Persze, persze, persze olvastam, hallottam Benedek Elekről meg Tamási Áron kacifántos, gyerekkorban roppant unalmas Ábeljéről, meg Sütő Andrásra is el kellett menni a magyar pluszpontért, de az egész valami regényes, ködös fikció.
Az első, jól kitapintható Erdélyt Gulyásék mutatták meg filmjeiken keresztül. Balladák filmje, Széki lassú. Rákaptam Erdélyre is, és rákaptam az akkor dokumentumfilmnek nevezett filmes művekre. Érettségi után a budapesti Ásvány Gyurkával és hat mongol marhanyelvkonzervvel át is keltünk a Királyhágón. Turista voltam az országomban, amit sosem mondhattam hazámnak. Felkavaró állapot volt, szép és fájdalmas, bosszantó és nyugtató. Kevert, zsúfolt, nyugtalan kép. A szemüveget meg a Gulyás testvérek formálta volt.
Aztán egyszer csak erdélyi lettem. Hogy az mit jelent? Bonyolult. Tény, hogy nem pálinkában vagy szalonnában mérik. Erdélyiség, sok odafigyeléssel, empátiával, elfogadással, érzékenységgel jár. Mikor elfogadod és megpróbálod megérteni, hogy vannak kisebbségben románok meg magyarok meg romák és szászok, akik nem egyenlők a svábokkal, és mikor nem tudsz elmenni közönnyel egy zsidó temető mellett, és legalább két örmény ételt fel tudsz sorolni, és láttad és megérezted Gulyásék filmjeit… nos, akkor jó úton haladsz.
Meghalt Gulyás János. Elment az egyik szemem a sokból. Ő, aki a mai identitásom egy szeletét formálta. Sok éve, mikor egy Alter-Native filmfesztiválra adtuk a fejünket, Marosvásárhelyen elsőként jött személyesen Gyula és János és a filmek. És ha ma megkérdezné valaki, aki nem élte meg, hogy milyen is volt az első világháború, megmutatnám neki az Én is jártam Isonzónált vagy a Soha többet katonát nem akarok látni című filmet, és ha a szocializmusról kérdezne, akkor a Vannak változások filmet… és ha Erdély, akkor a háromrészes erdélyi naiv művészekről szóló filmeket ajánlanám… Szóval jöttek, és úgy tettek, mintha mindig közöttünk éltek volna. Se meghatódottság, se túlzott tisztelet… normalitás. Olyan, ami nagyon ritka két, más-más tájon élő magyar között.
Egyszer felkértek, hogy tartanék egy előadást a romániai magyar filmesekről vagy erdélyi magyar filmesekről… Bevezettem akkor egy új kategóriát: magyarországi erdélyi filmesek címmel. Benne előkelő hely volt Gulyáséknak. A huszadik századi erdélyi magyar élet lenyomata sokkal szegényebb lenne munkáik nélkül.
Természetesen az erdélyi magyar közgondolkodás hűtlen eb. Pálinkával fűtött asztalok körül sűrűn előkerül, hogyaszongya: még hogy nincs erdélyi fim? Erdélyi volt Tarzán, Jonny Weismüller (igaz, még tejfoga sem volt, amikor a szüleivel elhagyta Bánátot), meg Blaskó Béla, alias Lugosi Drakula Temesvár mellett született, és Jancsó Miklós is Kolozsváron járt egyetemre, meg Kovács András is – de Gulyásék Budapesten születtek, tehát nem lehetnek erdélyiek… Teszem hozzá józanul, pedig nélkülük a múltunk sem lenne (amilyen).
János elment. Az utóbbi időben egész különböző módon éltük meg a jelent. Hitt és szerette a jelenlegi magyarországi politikai rendszert. Gondoltam, ő tudja, ő fizeti az adót a Duna-parton. Azt, hogy miért kell egy új művészeti akadémia által egy másik értékrendet felépíteni, nem értem. Azt meg végképp, azon belül hogyan tud együtt ülni az egyetlen erdélyivel, aki Ceaușescu titkosrendőrségének ügynöke volt… Maradtak nyitott kérdések.
Búcsúzom tőle, mégpedig olyan lapban, amit ő biztos, elvből, nem olvasott, de halálában is demonstrálni szeretném, lehet, hogy két oldal van, és abból az egyik kész bármikor értékek alapján elismerni a művet és az alkotót!
Nyugodj békében, János, a filmek megmaradnak.
Megjelent az Élet és Irodalom Publicisztika rovatában 2021. december 17-én.