Megjelent az Élet és Irodalom LXVI. évfolyama 3. számának Publicisztika rovatában 2022. január 21-én.
„Székelyföldön a jégkorong és a sí mellett a lovassport az a szakág, amely egyre nagyobb népszerűségnek örvend. A magyar kormány most jelentős támogatást nyújt a székelyföldi lovas egyesületeknek” – írja a Székelyhon internetes portál 2022 első hetében. A cikk magában foglalja a „jelentős támogatás” összegét is: 200 millió forint. A lap alján nagybetűkkel: KÉSZÜLT A MAGYAR KORMÁNY TÁMOGATÁSÁVAL (természetesen: a Székelyhon). A tulajdonos egy alapítvány, de a finanszírozók főleg magyar állami vállalatok. Gondolom, például a Szerencsejáték Zrt.-nek prioritása befektetni egy ingyenes, nem piaci alapokon működő erdélyi portálba. Állítólag amióta a Szerencsejáték belöki a ráfizetéses erdélyi magyar médiába azt a pár száz millió magyar forintot, a lottózók száma is emelkedett. A helyzet nem az átláthatóságáról híres, maradjunk az erdélyi lovassportnál. Jól jön a pénz a székelyföldi lovassportnak. Tudjuk, az eredmények kimagaslóak: hintalovaglásban Európa-bajnoki aranyérmek tucatjai erősítik az erdélyi magyar identitást.
Leszállva a humorfogatról, a helyzet, amelyet a magyarországi támogatási rendszer teremtett az elmúlt években, hihetetlenül visszavetette a romániai magyarok természetes „védekezési rendszerét”. Polgármesterek, mezőgazdászok, sportvezetők, lapkiadók várják a pénzt, a belarusz (forgalomba nehezen helyezhető) traktorokat, épületfelújítási támogatásokat. A média meg naponta harsogja, hogy százmillió ide, százmillió oda. A szállítók, a harmadvonalas politikusok sűrűn vágják át a felavatási nemzeti szalagot. Kik ők? Volt erdélyiek, akik valamikor a nagyobb mackó-sajtos kifliért Magyarországra költözött, mára fideszes apparatcsikok. Jönnek az Árpik, a Barnik, a Rékácskák, Botik (így szólítják őket a FB-n az itteni fehéringesek). Osztják a kegyeket és a pénzt, cserébe kell a szelfi meg a facebookos elkötelezettséget biztosító bejegyzés, hogyaszongya: az erdélyi magyarság megmaradása érdekében éljünk a magyarországi szavazati jogunkkal, és szavazzunk a folytonosságra. Mindennap kampány van, mindennap felbukkan egy szűk zakós, és sulykolja… Nincsen már Európa, nincs kisebbségi jog, letettünk az autonómiáról, kohéziós alapokról. Gyarmat lett a Tündérkert. A hétköznapi emberek szintjére is begyűrűzött a „megszállottság”. Néha az az érzésem, hogy nagyobb az elszántság, mint 1940-ben a fehérlovas bevonulása előtt. Miért lenne baj? Azért, mert a beáramlott pénz még a testvért is ellenséggé tette, ahogy a népdal mondta valamikor. A pénz, az Ördög szeme, ahogyan a román mondás tartja, alaposan összekuszálta az értékrendeket, de az emberi viszonyokat is.
Nemrég telefonon keresett régi cimborám, Szikszai Rémusz. Előad egy kedves történetet, miszerint Szegeden dolgoztak, készítettek egy jó kis színházi előadást, és a munka szünetében fejben főztek Alföldi Robival. Most, hogy megvolt a bemutató, szeretne Robinak egy erdélyi káposztafőző agyagedényt. Tudnék-e szerezni? Mondom neki, hogy nemsokára Csíkszeredába kell mennem, megállok Korondon, ahol a hatalmas giccshegyek mellett, kisebbségben ugyan, de még vannak népművészetre emlékeztető tárgyak. És eljött a nap. Az autó száguld, mert jó az út. Az autó fékez, mert célt ér az iram. Nem nézem, hol állok meg, teljesen egyforma minden butik, tiritarka, színes és forog és bólogat és lebeg a szélben. Maszkot fel. Társam, O. szól. Biztos itt akartál megállni? Felnézek, két hatalmas román nemzeti zászló lobog, és vagy három jóval kisebb székely. Szállnék vissza, de az egyik szemfüles eladó-tulajdonos már ugrik: ne menjen, itt van minden, na, drága művész úr… A hiúság győz, magabiztosan, művészi súlyomnak megfelelően próbálok egy mondatot megfogalmazni: káposztafőző edény kellene. Máris teszik elém a vákuumolt csomagolású somogyi, alföldi enyhén giccses agyagedényeket. Nagyon jók, mondja, magyarból hozták. Hümmögök magamban, azon gondolkozom, hogy Rémusz mit szólna, ha egy ilyet küldenék. Hát még Robi, aki az utóbbi időben igencsak elmélyült az autentikus erdélyi népművészetben… Míg ráncolt homlokkal vizsgálódom, hallom, hogy az üzletben ordít egy román kereskedelmi rádió… Lassan önt el a fekete anyag. Persze, egy tök magyar faluban, ahol több földi sugárzású, magyar kereskedelmi és közszolgálati rádió is vételezhető, pont ezt kell bömböltetni, ez lebegteti a piros-sárga-kék zászlókat. Igen, hogy ha jön egy „többségi” (román) vevő, lássa, milyen toleráns a tulaj. Furfangos székely, mondanák a Hír tévében. Én nem minősítek, mert a renegát szó mellé még tennék néhány jelzőt. Nos, mondom, hogy nekem olyan kellene, amit itt gyártottak, mert: Magyarba lesz. A feleség-társeladó hátulról hoz egyet. Egyszerű, nagy virágokkal. Na, mondom, ez megfelel. Közben a férfi homloka igencsak besötétedett. Látom, valami nagyot akar mondani, biztatóan nézek rá. Elég hangosan kezdi, de ugye nem… nem… Látszik, valami nem jut eszébe. Erőlködik, vörösödik… Ugye nem Klára asszonynak viszik Pestre? Eszembe jut, hogy nemrég egy magyar állam által fenntartott erdélyi lapban nemes egyszerűséggel legyurcsányozott egy kis újpesti fideszes tartalék, mert szóba mertem állni Budapest választott polgármesterével. Már elment az egésztől a kedvem, de válaszolok: nem, nem Dobrev Klárának viszem. A feleség-tulajdonos feddőn néz kipirult férjére. Már-már megoldódni látszik a kis malőr, de O., mert szeret és tud játszani, megszólal: Tudja, kinek lesz? Kicsi hatásszünet, kifeszített pillanat, majd folytatja: Alföldi Róbertnek. Eladónk, ha lehet, még vörösebb lesz: annak, aki, aki, aki, aki… a feleség már hangosan csitítja. Tulajunk beszól neki is: fogd be a szád, jó? Szóval annak, aki a románokat beengedte a színházba, Budapesten, a románokat… Már-már otthagynám a tálat, de az örök optimista tanító bácsi győz, és belekezdek a nevelésbe. Nézze, maguk itt húsz évvel a forradalom után befejezték a kultúrházat. Bizalmatlanul bólint. Nos, jönne egy román párt, hogy a kultúrban akar ünnepelni, és kifizeti a bért. Akkor sem teszik be ide a lábukat, mondja, szinte ordítva. Értse meg, ember, van egy gazdasági terv, ki kell fizetni az áramot, a gázt… Akkor se, folytatja. Lassan leteszem a tálat. Reménytelen. Észreveszi, és már mondja is az árat. Olyan árat, ami szinte fele a piacinak. Gyáva vagyok, menekülni akarok, tehát fizetek. Viszem a Robi káposztását. Se számla, se nyugta…
Rosszkedvünk van, de röhögünk, ahogy távolodunk a nagy zászlós helytől. Tuti, hogy pár évig megint kihagyjuk Korondot, pedig ez a találkozás csak véletlen volt. Más boltokban biztosan nincsenek román zászlós kulcstartók, Wass Albert-idézetekkel tarkított, íróasztalra tehető, miniatűr székelykapuk, kínai asztalkendő. Más boltokban… A rádió közben bemondja, hogy újabb napközit avattak a református egyház elöljárói, magyar kormánypénzből, Erdélyben. Az épület a több magyar gyerek vállalásának ösztönzésére épült, mondja a bemondó. Mondom O.-nak, hogy milyen remek filmet lehetne ebből készíteni: egy unott fiatal pár az utcán kóborol, meglátnak egy szép új napközit, és hazaszaladnak gyereket csinálni… Vajon a református romák bemehetnek majd az épületbe? Csíkszereda jó volt, mert sok régi baráttal találkoztunk, és az elnyomta a korondi, ecetszagú történetet. Igaz, a hátsó ülésen minden kanyarban jelzett a káposztás.
Mire hazaérünk, megtudom, hogy abban az utcában, ahol Marosvásárhelytől 25 kilométerre lakom, meghalt az utolsó szomszédom is, jóval 90 felett. Egyedül maradtam egy egész utcában. Húsz éve nyolcan voltunk. Kétszáz méter magány. Van aszfalt, van új villamosvezeték, új földgázvezeték, üvegszálas internet, több száz csatornás kábeltévé, térerő, harminc percre nemzetközi repülőtér; nincs pap, nincs kultúrház, nincs iskola és jövő. Húsz év alatt a lakosságszám kétszázötvenről leesett száz alá. A község háromezerről kettőre… A lakosság megy, az épület marad, az épület marad. 56 évesen én vagyok a legöregebb lakó, akarom mondani, a legfiatalabb. Örvendek, hogy a lótartók kaptak sok milliót, és hogy épült új óvoda, hogy a nemzet előremegy, és nem hátra, de már egy káposztásedény megvásárlása is kisebb polgárháborút generál. Csend van az utcámban, hallgatok magam is. Írok, egy Magyarországon megjelenő lapba, mert itthon már csak románul közölhetnék őszintén. Csend van, az égbe elrepül egy repülő, hallatszik. Ránézek a telefonos programomra, jelzi, hogy a London–Dubai járat karcolja a csendet. Mosolyogva felnézek. Nyolc kilométerre vannak tőlem, függőlegesen. Benézhetnék a légikísérő kisasszonyok szoknyája alá. Pfuj, szexista! A csendben csomagolom a káposztást. Olyan a csend, mintha a magyarországi ellenzék generálná a kultúráról vagy a határontúliakról. Ebben konszenzus van közöttük. A csend. A hatalom szórja a pénzt, és folyton figyelmeztet, hogy hálásnak kell lennünk a kegyéért. Régi idézet jár a fejemben: polgárember az, aki nem eladósodik, nem más lábán áll, hanem a sajátján. Nem vagyunk mi polgárok, pedig valamikor azért rohangáltunk az utcán kisebb golyózáporban. Az akkori célokért ma is kimennék az utcára is. Az utca csendes és üres. Magamban kérdezem, mi, belgák az üres káposztástállal a kezünkben, hova álljunk? És mikor lesz béke a fenyőfák alatt?
