Nemrég egy hatalmas katonai repülőgép szállt le a kolozsvári reptéren. Romániába látogatott Novák Katalin köztársasági elnök. Helyesbítek: Erdélybe látogatott Novák Katalin, Magyarország (ami nem köztársaság) köztársasági elnöke. A régebbi időkben 140 személyt is szállítani tudó gépből kiszállt a magyar politika legújabb terméke, az elnöknő, illetve az elnök asszony. Frissen, mosolygósan, egy harmincperces repülőút meg sem kottyant neki. Nem értek hozzá, de szerintem az Airbus 319-es Budapest és Kolozsvár között még a megfelelő utazási magasságot sem éri el a távolság rövidsége miatt. Természetesen elfogadható, hogy repülőt kell használni. Kolozsvár és Budapest között nem jár vonat, és egy autó sem fogyaszt többet, mint egy 140 férőhelyes gépmadár. Az mellékes, hogy innentől kezdve a klímaváltozás, a kőolajtermékár, kibocsátott gázok eléggé hiteltelenül hangzanak majd az elnöki kommunikációban.
A magyar hadsereg legnagyobb légiszállítójának utasa nemcsak mosolygott, beszélt is. Rögtön az elején a következőt mondta Kolozsváron: „Ahhoz keresünk szövetségeseket, hogy a fegyverekkel vívott háborút elkerülhessük, s abban az ideológiai hadviselésben, amely a teremtés rendjét akarja felforgatni, a családot megőrizhessük családnak, a férfit férfinak, a nőt nőnek.” Valószínűleg a titkosszolgálatok jelezték neki, hogy a rend felforgatói akcióba léptek, a férfiak nőiesednek, a nők férfiasodnak a magyarságon belül, és neki ettől kell megvédenie őket. Sajnos részleteket az ármányról nem találtam a sajtóban, de esténként már zárom az ajtót. A találkozók beszámolói szerint rengeteg pap és politikus és politikus és pap meg mosolygós kisgyerekek fokozták a találkozók vizuális hatását. Volt kacagás és kocogás, volt ráncolt homlok és békés simogatás és szobor és zászló… Hibátlan PR-teljesítmény. Sikerült három nap alatt körbeszelfizni a transzilván tájat. Így kell ezt, mikor egy új terméket a piacra dobnak. Íme az energikus, optimista, határozott, aggódó, konzervatív értékőrző… Csak az a baj, hogy a termék folyton beszélt is. Szövegírói, akik valószínűleg a magyar közhelybajnokság díjazottjai, magabiztosan hozták a Wass Albert-i retorika gyöngyszemeit. A bús-édes locsogást, a szavakon túli összekacsintást, a kettős beszédet, aminek a lényege: egyedül mi, benneteket, ne gondolkodjatok, ne csináljatok semmit, mi mindent megoldunk. A vendéglátók meg áldott türelemmel hallgattak és mosolygósan álltak be szelfizni, mint hajdanvolt fürdőhelyeken a kitömött medvével. Két szelfi, egy beszéd, majd elölről. Folyt a szóáradat: „Akkor tudnak a magyarság és Románia gazdagodásában is szerepet vállalni, ha védik önazonosságukat.” Értem. Illetve nem. Nem. Jó, lehet, hogy nem nekem akarta elárulni, mi a gazdasági érvényesülés kulcsa. Mi elől kell védenem az önazonosságomat, hogy gazdag legyek? Gondolkozni sem volt időm, máris jött az újabb gyöngyszem: „Köztársasági elnökként kiemelt feladatomnak tartom az összmagyarság képviseletét, így számomra nincs különbség a tekintetben, hogy valaki határon innen vagy túl él. A magyar az magyar, s pont.” Tessék mondani, azokat, akik nem magyar állampolgárok (mi vagyunk többen Romániában), valamint azt a pár ezer embert, aki nem önökre szavazott, azt a pár tízezer embert, aki vegyes házasságban él, éppúgy képviselni tetszik? És tessék mondani, hol? Jelenleg a magyar köztársasági elnöknek a jogköre arra terjed ki, hogy megválassza, a vasárnapi ebédhez sima vagy bubis vizet igyon-e… Sok próbálkozás után ez volt a pont, ahol a román külügy bekapcsolódott a partiba, mint rendesen. Lehet, a romániai magyar politikai elitet nem zavarja, hogy a jelenlegi magyarországi hatalom évek óta gyarmatnak tekinti Romániát, de a bukaresti külügy behívatta, majd szívatta a magyar nagykövetet. Innen már minden ismerős. Emlékszünk arra, mikor Tőkés László a Tusnádi Szabadegyetemen 2013-ban azt kérte Orbán Viktor magyar miniszterelnöktől, hogy gyakoroljon védhatalmi státuszt az erdélyi magyarok felett. Tőkés Lászlónak még a forradalom okán adott kitüntetését is elvették, de ami ennél rosszabb, hónapokig érezhető volt a kollektív megbélyegzés, a bizalmatlanság légköre. Igaz, akkor Tőkés EP-képviselőként dolgozott, most meg egy szomszéd állam elnöke jelentette ki, hogy minden magyart ő képvisel.
Nos, 1997-ben volt utoljára hivatalosan magyar köztársasági elnök Romániában, Göncz Árpád. Úgy néz ki, egy ideig ez nem ismétlődik meg. Jusson majd eszünkbe ez a mondat, mikor a Sapientia egyetem bizonyos karait akkreditálni kell, amikor a MOL és az OTP terjeszkedni akar, amikor gyorsvasútról álmodozunk Székelyföld és Budapest között, amikor regionális nyelvvé akarjuk kiterjeszteni a magyar nyelvet, amikor új magyar jellegű intézményeket akarunk létrehozni Romániában. Történik mindez két EU-s, két szomszédos ország között. A jövő dekódolható: bizalmatlanság, mindenben való ellenségkeresés. Kár két hét alatt elveszíteni a reményt, amit az új elnökbe sokan vetettek. Sokan gondolták, hogy ha nincs is elegendő jogköre, de beindíthat egy mosolydiplomáciát… Nem sikerült. Sőt.
Istenem, hol vagyunk attól a pillanattól, mikor Aradon a két kormány, a román és a magyar újra felavatja az aradi vértanúk emlékművét, Zala György Szabadság-szobrát. Akkoriban a román kormány vállalta, hogy kifütyöljék, lekiabálják őket, mert „engedményeket” tesznek a romániai magyaroknak. A szoborállítás a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kezdeményezése volt , és a két kormány közös munkájának gyümölcse lett. Az RMDSZ ma kormányon van Romániában, Novák Katalin egy-egy ilyen kijelentése után nem gondolják, hogy nincs is rájuk szükség? Vajon milyen következtetéseket vonnak le a minisztertársak? Egyáltalán hogyan lehet így dolgozni? Mehet minden úgy, ahogy eddig?
A bizalmatlanságról egy hajdani titkosszolgálati jelentés jut eszembe, még abból az időből, mikor Ceaușescu vezette Romániát, és mindenki azt hitte, hogy az ország „bezzegország”, mert elnöke külföldön óriási népszerűségnek örvend. Fogadta az Egyesült Államok elnöke, a brit királynő, a francia elnök… Mindeközben a paranoiás magyarfóbia belepte a közélet hátsó szobáit… Ma már a látszatra sem adunk.
Feljegyzés
Az Élet és Irodalom című lapban 1972. október hetedikén megjelent Kőoszlop címmel. Szerzője Bereményi B. András, aki a cikk szerint turisztikai látogatást tett Ani nevű barátnőjével. A szerző homályosan és tapintatosan akarja demonstrálni, hogy a hatóságok elhanyagolják a 13 aradi vértanú (magyar) emlékoszlopát. Ebben az értelemben tendenciózus összehasonlítások után többek között azt a megállapítást teszi, hogy azok a cigány gyerekek, akikkel útja során találkozott, „cigányabbak a magyarországiaknál”, mert koszosabbak.
BEREMÉNYI B. ANDRÁS: KŐOSZLOP
– Merre van a vár, tessék mondani? – Az idős férfi hosszan rám néz, aztán visszakérdez:
– Maguk magyarok?
– Magyarok vagyunk.
– Aztán… a vesztőhelyet akarják megnézni?
Meghökkent a szó. Megízlelem:
– A vesztőhelyet.
Útba igazít. Megköszönöm. Még mondana valamit. Látom, a virágot nézi a kezemben. Elbúcsúzunk.
A hídig még vagy négyszáz méter. A túlsó főnél cigány gyerekek fürdőznek. Mikor meglátnak, a legkisebb leányka, olyanforma, mint a Váci utcaiak, csak tán még szutykosabb, odarohan. Baksist kunyerál. Magyarul küldöm vissza fürdeni. Engedelmesen elrohan, riasztja a bátyját, aki tud magyarul.
– Adjon már egy kis pénzecskét!
– Nincs! – nevetek a gyönyörű szemű, tízévesforma fiúcskára, tudniillik valóban nincs.
— Aggyon mán egy kis pénzt! Szíp gúnyája van, oszt kicsi pénze nincs?
Végignézek a szép gúnyámon. Ing, farmer, leszakadófélben levő szandál. Ani nevet. Pénzt adok a gyereknek.
– No látja! Könnyen mén, csak jó szív köll hozzá!
Jobbra térünk, az országúttal. Mintha megszűnt volna a város. Szemben a várfal földbe süllyedt maradványai, épület sehol. Fényképezni tilos. Katona császkál, puskával. Minket néz. Annak idején a győztesek a vár 300 öles körzetében mindent földig romboltak. Tán azért e pusztaság? Régen volt.
Az országút egy darabig a vár mellett húzódik. A szélén, a porban megyünk, nem engednek föl a teherautók. Aztán letérünk az erőd furcsa, hatágú csillagát követve. Sehol semmi, csak disznók és libák legelnek. Végre egy földút vezet be a csillag ágai közé. Tán erre? Bemegyünk. Cigánytanya, és talán valami palackraktár? Egy kutya vicsorítva ugat. Emberszobrok rezzenéstelenül néznek. Megfordulunk. Odakint egy parasztasszony disznókat hajt. Megszólítom. Nem érti. Ani okosabb:
– Monument?
– Á, monument! – sereghajtó pálcájával útba igazít, közben hadar, hadar, és karját fölemelve, arcát fölfújva mutatja, hogy valami hatalmas dolog van ott. Amit ő mond, mi nem értjük, de intése nyomán visszamegyünk az országút szürke porába. Mindenesetre, hogy hatalmas, az jólesik. Még vagy fél kilométert caplatunk, szemünk-szánk tele, hátunkon sárrá olvadt a por. Már attól tartok, becsaptak. De végre balra meglátjuk a libalegelőt. Igazán hatalmas füves térség, disznók, baromfik. Középen tán kétméteres kőhalom. A csúcsán kicsiny obeliszk. Elindulunk a márványoszlop felé. Előtte friss szegfűcsokor. A felvezető kis lépcső alján megállunk. Tán nem nevetség szívből tiszteletet adni a hősöknek?
Kis parasztgyerek disznón lovagol. Az eszét vesztett, visító állat majd ledönt lábamról. Felmegyek a töredezett lépcsőn, a többi közé helyezem a magunk virágát is. Lejövet lerugdalom a cigarettacsikkeket. A márványoszlop három oldalán 13 név. Némelyik bizony már nehezen olvasható. Megkerüljük és ismét szembefordulunk. A márvány tükrében a vörös nap ég. Jelképnek érzem.
„Az aradi tizenhárom vértanú kivégeztetési helyének megörökítésére emeltetett 1881. október 6-án.”
Valaki mindennap élő virágot tesz a kőoszlop lábához.
Élet és Irodalom, 1972. október 7., Bereményi (Benő) András
Kedves Novák Katalin, sportosan azt mondanám, innen szép nyerni, de az illúzióim, illúzióink elvesztek.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVI. évfolyam, 22. számának Publicisztika rovatában 2022. június 3-án.
Kiemelt képünk: Az erdélyi magyarság képviselője és az összmagyarság képviselőle.
(Az Új Hét képviselője)
