Fotó: Carmen Taylor / WireImage / Getty Images
A kétezres évek elején az internetes tartalmak még gyerekcipőben jártak, a nyomtatott sajtó létezett, de egyre inkább mutatta a hanyatlás jeleit, rádiót pedig még úgy-ahogy hallgattak az emberek. A fő információs és szórakoztató eszköz azonban a televízió volt, mára szinte elképzelhetetlen az akkori népszerűsége. Egyre olcsóbb lett technikailag létrehozni egy televíziós csatornát, megfelelően képzett személyzetet találni viszont egyre nehezebb volt. Ekkoriban jöttek divatba Romániában az úgynevezett ötórai hírek: ahogy a nevük is mutatja, ötkor kezdődtek, és gyakran olyan eseményeket mutattak, amelyeknek a klasszikus értelemben vett hírértéke a nullához közelített, viszont annál látványosabb volt a csomagolásuk. Emlékszem, az egyik mélypont a Pro TV-ben volt, amikor valaki egy vasvödörben vitt egy levágott emberi fejet.
Akkoriban, Bukarestben az Audiovizuális Tanács tagja voltam. Miután megbüntettük a csatornát, kértem, hogy tartsunk szakmai megbeszélést a televíziós hírek tartalmáról. Olyan időket éltünk, hogy a csatornaigazgatók és hírszerkesztők egyből eljöttek, sőt még a párbeszéd jeleit is mutatták. Mi elsősorban a gyermekvédelem felől támadtunk, ők a közérdekre hivatkozva védekeztek, mi pedig felróttuk az aránytalanságot, a szükségtelen brutalitást, a szenzációhajhászást. Adtunk, kaptunk. Emlékszem, elég vehemensen kérdeztem, hogy egy levágott fej a vederben hogyan lehet közérdek, mire a csatorna képviselője elővette a nézettségi adatokat, amelyek a csillagos eget ostromolták. Egyszer csak felpattant az Antena 1 szerkesztő-műsorvezetője, Radu Coșarca, és szinte kétségbeesetten, emelt hangon azt mondta:
– Értsék meg: nem az a hír, hogy a repülő leszáll a repülőtéren. Az a hír, hogy a repülő leszáll a vasútállomáson!
Ebben maradtunk, és megbeszéltük, hogy majd folytatjuk a vitát. Hazamentem.
Rossz szokásom, hogy ha belépek egy szobába, ahol televízió van, szinte automatikusan bekapcsolom. Aznap is így történt: egyik kezemmel vettem le a nadrágomat, a másikkal bekapcsoltam a tévét. A Pro TV-n egy repülő éppen belecsapódott a World Trade Center egyik tornyába. Na tessék, gondoltam, katasztrófafilm kora délután. Átkapcsoltam az Antena 1-re, ott is lángolt a torony, ráadásul az eseményt Radu Coșarca kommentálta. A nadrágom valahol a térdemnél volt, átkapcsoltam a CNN-re, és ott is ugyanaz ment.
Ekkor felnéztem a plafonra, végignéztem a szoba sarkait: hol lehet a rejtett kamera? Egy pillanatig teljesen meg voltam győződve arról, hogy valamilyen átverős műsorba kerültem, és most engem leckéztetnek meg a délelőtti hozzászólásaim miatt. Nem az a hír, hogy a repülő leszáll a repülőtéren, az a hír, hogy a repülő leszáll a vasútállomáson – és most egy repülő belerepült egy felhőkarcolóba. Aztán a második gép is belecsapódott a másik toronyba, és akkor értettem meg, hogy nincs rejtett kamera: ez maga a valóság.
A világ egyik legbiztonságosabbnak hitt országában, Amerikában, a szabadság jelképének tekintett New Yorkban, élő televíziós adásban közvetítették a világnak minden idők egyik legsúlyosabb terrortámadását. Néhány perc alatt kétségbe vontam a saját szemem objektivitását, az ítélőképességemet, és mindazt, amit addig a hírről, a képről és a valóságról gondoltam. Miközben néztük a tornyokat, még nem tudhattuk, hogy nemcsak emberek ezrei halnak meg, és nemcsak épületek omlanak össze, hanem egy korszak is véget ért.
Szeptember 11. után a terrorveszély, a bizalmatlanság és a folyamatos fenyegetettség érzése beépült a mindennapjainkba. Háborúk következtek, megszigorodtak a határok és a repülőterek, természetessé váltak olyan ellenőrzések és biztonsági intézkedések, amelyeket korábban elképzelhetetlennek tartottunk.
A biztonság nevében egyre többet voltunk hajlandók feladni a szabadságunkból.
De történt valami a médiával is. 2001. szeptember 11-én a televízió nem egyszerűen közvetítette a történelmet, hanem a történelem a televízió képernyőjén, élőben történt. A terroristák nemcsak épületeket és embereket támadtak meg, hanem képeket hoztak létre, amelyeket aztán milliárdok néztek újra és újra. A repülőgép becsapódása, a füst, a zuhanó emberek, majd az összeomló tornyok néhány óra alatt a világ közös vizuális emlékezetének részévé váltak.
Délelőtt még arról vitatkoztunk Bukarestben, hogy hol húzódik a határ hír és látványosság között, délután pedig erre a kérdésre olyan választ kaptunk, amilyet egyikünk sem kívánt.
Huszonöt év telt el azóta. Ma már azt is tudjuk, hogy azon a szeptemberi napon nem egyszerűen két torony omlott össze New Yorkban, hanem véget ért az a rövid történelmi pillanat is, amikor elhittük, hogy a hidegháború befejeztével a világ szükségszerűen békésebb, biztonságosabb és szabadabb hely lesz.
2001. szeptember 11-én elkezdődött egy másik kor, és huszonöt év elteltével nehéz lenne azt állítani, hogy történelmünk legfényesebb fejezetét írjuk – mert még nincs vége.
