Valamikor a nyolcvanas évek elején, szilveszter éjszakáján hangzott el először a Kossuth rádióban: boldog új évet kívánunk minden határon inneni és túli kedves hallgatónknak. Egy romániai város egyik garázsában folyó bulin, ahol a nagy Kashtan magnó mellett a kis szovjet Sokol rádió tudatta, hogy immár nem csak Hegyeshalomtól Ártándig terjed a jókívánság, döbbent csend támadt. Magyar fiatalok mulattak ott, akik két „csikidám” és egy Hotel Menthol között, a „magyar éjfélkor” a magyar himnuszt is meghallgatták. Istenem, az állami magyar rádió megemlített minket, gondolták.
Történt mindez Nagyváradon, úgy tíz kilométerre a román–magyar határtól, a városban, ahol Ady Endrének szobra volt, Petőfinek utcája, magyaroknak külön iskolánk, ahol csak magyar gyerekek tanultak, igaz, a történelmet és a földrajzot egy idő után románul. Magyar színházba jártunk, és néztük a Csurka-darabokat, meg Sütőt, meg Tamásit. Rajongtunk a fiatal színésznőkért, és olyanok akartunk lenni, mint a fiatal színészek, akik a szigorú román szocializmus ellenére szakállt hordhattak, és a hetilapok címlapjára is fel-felkerültek. Este a „magyar” tévét néztük (mind a két csatornát), reggel a Kossuth rádió reggeli tornájára ébredtünk, terpeszállás, körözzünk karjainkkal, mintha repülnénk, hétfőn délben untuk a vízállásjelentést a Petőfin, a Zagyva Apcnál árad… a, de meg kellett hallgatni, hogy a kívánságműsorhoz jussunk. A lakásban Magyarországon éltünk, az utcán Romániában. Ez semmi zavart nem okozott bennünk. Sem otthon, sem az iskolában, nem emlékszem, hogy valaki elmagyarázta volna, mi ez, és miért ilyen a helyzet. Boldogan tapsoltunk Kádár Jánosnak, amikor Ceaușescuval nyitott gépkocsin integettek nekünk (igaz, ez 1977-ben volt). Ha valami magyarországi dolog negatív értelemben szóba jött, emlékszem nagyapám kezére, ahogy legyintett, és hozzátette jó karcosan: a magyarok. Akkor tudtam, hogy a magyarországiakról van szó, és nem rólunk. Például, amikor egy üdülőtelepen megkérdezték, hová valósiak vagyunk, és mondtuk, csodálattal kérdezték, honnan tudunk magyarul. Nagyapám már indult is más irányba, kézlegyintés kíséretében: magyarok. Eszem ágában sem volt, hogy megkérdezzem, mi a különbség a kettő között. Mikor kicsit ivott, mesélgette horgász kollégáinak, hogy a határt nem Borsnál, hanem Borsánál húzták meg, csak elnézték a térképet. Borsa fent Máramarosban van, hatvan kilométerre a mostani határtól. És akkor Nagyvárad, folytatta, a mi városunk, Magyarországon marad. Hatvan kilométerre, igen, ott van a Királyhágó. Hát nem ott kezdődik Erdély? Trianonban Erdély veszett el, mi meg sosem voltunk Erdély. Azért amikor a magyar labdarúgó-válogatott játszott, mindig megnézte a tévében, és a magyar himnusznál fel is állt.
Másodjára, már az egyetemen, Marosvásárhelyen jött szóba a „téma” egy kiváló tanárunk által. Erdély értelmisége felbolydult Száraz György Erdély múltjáról, jelen időben (tanulmányok, 1988) könyve nyomán. A második nyilvánosságban hatalmas vitákat generált. Tanárunk egyszer, órán kifakadt, hagyjuk már ezt: Trianon, Tanácsköztársaság, Nagy Egyesülés, szabadkőműves meg francia dolgok. Erdélyt elcsatolták, mert egyszerűen több volt benne a román, és kész, értik? Képzeljék el, hogy nézett volna ki akkor Magyarország, amikor kap egy csomó románt, és a románok mögött még állt volna egy ország is. Akkoriban tudománytalan volt feltenni a mi lett volna, ha? kérdést. Ma már hiteles történészek, mint Ablonczy Balázs, ezzel a módszerrel tudnak roppant okos magyarázatot adni a múlt kérdéseire. Tényleg, mi lenne, ha ma, mondjuk, bejelentenék, hogy lejárt, Erdély megy vissza… Magyarország lakossága felemelkedne kb. 16 millióra, ebből lenne 10 millió magyar és 6 millió román. A román kisebbség mögött meg egy megközelítőleg 16 milliós Románia, amely figyelné, hogy a budapesti Országházban minden két nyelven folyjék, Sopronban legyenek kétnyelvű feliratok, az M1, M2 stb. minden műsora feliratozva legyen. Továbbá éber szemek figyelnék, milyen módszertan szerint folyik a román nyelvi oktatás. Réz Páltól tudjuk, hogy Csurka Istvánnak halvány fogalma sem volt az erdélyi magyarok létszámáról, mikor elsőként, 1990 után elkezdte pedzegetni a témát.
Nem szeretnék belemenni a Trianon-dologba, de néhány gondolat erejéig hadd bosszankodjak itt a nyilvánosság előtt. Generációm, amely már közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez, élete felét egy diktatúrában, másik felét viszonylagos szabadságban élte. Közben végig magyarok voltunk Romániában. És ez nem okozott emberfeletti erőlködést. Kicsivel mindenből többet kellett teljesíteni, fantáziadúsabban kellett élni, de ezeket már napköziben és az elemiben elsajátítottuk. Vittük, amire vittük, valószínűleg románként magasabb polcok is elérhetőek lettek volna. Mindenért jobban meg kell küzdeni, két nyelven bizonyítani. Egy könyv kiadása, egy színházi előadás létrehozása, egy rádiós műsor szerkesztése, egy magyar tannyelvű osztály, magyar egyetemi kar megszervezése, „kiharcolása” óriási tét volt. Nem, nem voltunk hősök. Természetes volt a küzdelem, beleszülettünk.
Az első zavarok 1989 után keletkeztek. Antall József azt mondta, hogy ő 15 millió magyar miniszterelnöke. Sokaknak ez volt az utolsó csepp a pohárban, tízezrével távoztak Erdélyből a magyarok… Százezrével tartottuk a markunkat, itthon maradtak, hogy na akkor tényleg nem kell nekünk megküzdeni a romániai támogatásokért, a felhasználók kegyeiért, majd lesz itt könyv, előadás, újság, film, iskola, tévé, rádió… A magyar állam fizeti. Bemondták a tévében, a rádióban. A romániai magyar politikusok egy részénél alábbhagytak a bukaresti erőfeszítések. Minek, ha van miniszterelnökünk, a Duna-parton. Később meg lett még magyarigazolvány is, majd állampolgárság. Ezzel párhuzamosan fogytak a valós életünk alakításába való beleszólás lehetőségei. A Duna tévé elmondta, hogy milyen jó nekünk, miközben őrizzük a hagyományt. Éltünk egy szép szirupos mesét. Szelfi Csíksomlyón a piros-fehér-zöld mozdonnyal és az úristennel. Nagy-magyar matrica a Dačia hátulján, kikukázott Székely himnusz minden rendezvényen. Az erdélyi színészeket tárt karokkal várták Kisvárda mai napig semmire sem alkalmas színpadán. Székely bál, csángó bál magas Budapesten. Majd, mint ősszel a vetést a varjak, seregestől megszálltak mindent a magyarországi hatalom képviselői. Többségében Romániából elvándorolt „magyarok” osztják a pénzt, döntik el, mi a fontos, mi nem. Közben a romániai magyar politikai elit némán, szolgamódra, mint a hajdani sonderkommandósok hajtják végre az utasításokat, kéréseket, óhajokat. Pontos listákat vezetve a jó és a rossz magyarokról, ez utóbbiak már egy önálló gondolat miatt is simán kikerülhetnek minden közéleti struktúrából. A legnagyobb ünnep, amikor évente egyszer Tusnádra látogat a magyarok magyarja, és olyanokat mond, amitől évekig nyögünk. Pár éve azt találta ki, hogy mielőtt jóra fordítaná a muhi és a mohácsi csata eredményeit, átírja Trianont. Vagyis a történetnek lesz egy hepiendje. Teljesen mindegy, hogy azóta volt egy második világháború meg egy párizsi béke és egy EU-s csatlakozás. Vesszen Trianon! És veszett. Azóta is veszett módra, minden június negyedikén a Nemzeti Összetartozás Napját mulatja minden igazi magyar! A románok sokáig nem értették tájainkon, hogy Trianon miért nem egy kedves franciaországi kastély vagy éppen egy remek kis szálloda neve Bukarestben. Majd megértették, és hoztak is egy törvényt. Legyen ünnep! Ünnep kell a magyaroknak, hát legyen. Lett is, mikor 2020 novemberében a magyarok szavazataival is államelnökké lett Klaus Iohannis kihirdette, hogy június negyedike, a trianoni döntés napja nemzeti ünnep Romániában. Köszönjük, magyar kormány. Azóta, két éve, mi, erdélyi magyarok délelőtt siratjuk, délután ünnepeljük Trianont! A bukaresti kulturális minisztérium az idén is írásos beszámolót kért minden alá tartozó intézménytől, hogy miként ünnepelte meg Trianont. Így a kolozsvári Magyar Színház, a kolozsvári Magyar Opera, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház stb. Mikor a színházakért a minisztériumban a Romániai Magyar Demokrata Szövetség államtitkára felel… Köszönjük, drága Magyar Nemzeti Kormány, köszönjük, Magyar Nemzet Miniszterelnöke. Köszönjük, káposztalepke-súlyú romániai magyar érdekképviselet!
Lassan közeleg az ébredés ebből a határokon átívelő nemzetegyesítési projektből. Az eredmények már látszanak. A romániai magyarok száma drámaian csökken. Családokon belül dúl a jómagyar-rosszmagyar kiszorítósdi. A minap az egyetlen hiteles érdekképviseletet, az RMDSZ-t kiejtették a kormányból. Lehet, belenéztek a miniszterek, államtitkárok Facebook-oldalaiba, ahol a magyar kormány propagandájára több hangsúlyt fektettek, mint a saját munkájuk eredményeinek ismertetésére. Fellobogózott, nemzeti zsákutcában vagyunk. Tudunk ujjal mutogatni másokra, de közben tükörbe már rég nem nézünk.
A nagy, 1990-ben kezdődött „összeborulás” ellenére sem közeledett a több részre szakadt magyarság. A minap az M5 boroshordóból megszólaló műsorvezetője nemes egyszerűséggel állította, hogy a székelyek Kolozsváron laknak… Persze vannak abban a városban is székelyek, ahogy a Rózsadombon is akad palóc, ha utánanézünk, de a Rózsadombról azt állítani, hogy Palócföld… Ezzel párhuzamosan egy baloldalinak mondott budapesti rádióban, amikor egy izraeli katonai szakértő a magyar kormányhoz közelítő véleményt mondott, rögtön elkezdték taglalni, hogy a szakértő Romániában született. Igen, valószínűleg a születésekor a romániai szülészeten valamit átkódoltak benne. Két apróság. Megmosolyogtató. De apróságok sora naponta köszön vissza, a közéletben. Őszintén kíváncsi lennék, hogy ha a Vígszínházban nem egy zömében erdélyi alkotócsapat (Székely Csaba – Kincses Réka – Bartha József) követ el formai hibát, akkor velük is hasonló módon járnak el? Vagyis kirúgják őket bemutató előtt?
Magyarországon sűrűn megfordulóként néha láttam-hallottam a „nyóckeres” véleményét a rózsadombiakról és fordítva, a tüke ellenszenvet minden nem tükével szemben. A fradis cigányozást, mikor Újpestmeccs van, hallottam a gágogást a Hungária sportcsapattal, szinte minden ellenfél szurkolótáborából. A történelmünk, belső ellentéteink sora. Vidék kontra főváros, népiesek kontra urbánusok, anyaország kontra határon túliak… Nem, nem lesz sosem az az egység, aminek a nevében választásokat lehet nyerni. Erről a nagy egységes gömböcről talán le kellene mondani.
Nekünk, Romániában magyarul élőknek kellene már találnunk valami saját mondanivalót, identitást. El kellene kezdenünk élni, és nem folyton megfelelni, péterfillérekért cirkuszi kutyamutatványokban részt venni. Hogy ez miként lehetséges, nem tudom. Talán ha elkezdődne az őszinte, sértődésmentes párbeszéd, a valós értékek nyomán történő hierarchizálás… Talán.
Paradoxon. A fenti anyagot milyen jó lenne egy romániai (erdélyi) magyar lapban is megjelentetni. A már említett magyar kormány áldásos anyagi finanszírozása és az erdélyi magyar elit passzivitása okán nem nagyon maradt „hely, hol felolvashatol”.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 27. számának Publicisztika rovatában 2023. július 7-én.