Kell-e félnünk az újabb világháborútól? A politikai közbeszédben ez a kérdés újra és újra felbukkan, közben pedig a hétköznapi, úgynevezett egyszerű ember érdemleges válasz hiányában, önnön természetéből fakadóan is készen áll a félelemre. Ez pedig abból a tehetetlenségéből ered, hogy soha nem rajta múlik, arat-e majd újra a halál határokon
átívelő viszályok miatt.
Életem során kétszer féltem a világháborútól: először hétéves koromban, vagyis az 1962-es kubai rakétaválság idején, másodszor pedig a nyolcvanas évek elején, amikor amerikai és szovjet nukleáris közép-hatótávolságú rakéták néztek szembe egymással
kontinensünkön. Mindkét esetben az emberiség amúgy zseniális találmánya, az atomfegyver volt e félelem alapja, hiszen mindenki tudta: a nukleáris arzenál oly mértékben halmozódott már fel, hogy az egész Földet is képes elpusztítani.
Az évtizedek során szinte alaptétellé vált, hogy egy harmadik világégést éppen ezeknek az atomhatalmaknak az egymással szembeni kölcsönös elrettentése tartja távol, úgy is mondhatnánk, hogy a kölcsönös fenyegetés volt a béke záloga.
De az utóbbi években mintha megbillent volna valami az egyensúlyi szándékokban. Dmitrij Medvegyev volt orosz elnök nemrég felvetette az atomfegyver bevetésének az eshetőségét, itt a szomszédban már három éve dörögnek a fegyverek. Egyre élesedni
látszik a NATO és a Putyin Oroszországa közötti feszültség, és egyre gyakrabban halljuk, hogy kitörhet akár a harmadik világháború is.
Laikusként sokszor nehéz eldönteni, hogy valóban döngő lépésekkel közeledik a nagy csapás, avagy inkább csak többszereplős, inkább belpolitikai termékről van szó. Vagy a kettő kombinációjáról.
A szakértők nem zárják ki a világszintű konfliktus kirobbanásának lehetőségét. Felhívják a figyelmet, hogy egy izraeli–iráni háború, különösen, ha atomfegyverrel fenyeget, gyorsan regionális, majd nagyhatalmi szintű konfliktussá válhat. Utalnak arra, hogy Észak-Korea esetleges agressziója Dél-Korea ellen az Egyesült Államokat és Kínát is
közvetlenül belekeverheti. Arról nem is beszélve, hogy a Tajvani-szorosban már ki is alakult egy potenciális háborús gócpont, ahol Kína és Amerika eshet egymásnak.
Azt is elmondják, hogy Oroszország ukrajnai háborúja már most is érinti a Nyugatot katonai, gazdasági és hírszerzési szinten. Az elemzők amolyan megnyugtatásként azért hozzáteszik: a világháborúnak nem olyan nagy az esélye, inkább eszkalációk sorozatából eredhet, nem kell hirtelen kirobbanásra számítani.
Aligha biztató távlat, hogy még a hétköznapi médiafogyasztók is érzékelni vélik az úgynevezett tömbösödést a világban. Vagyis azt a geopolitikai jelenséget, amikor országok csoportokba, szövetségekbe vagy hatalmi blokkokba tömörülnek egy másik blokk ellenében. Az Egyesült Államok vezette nyugati szövetségi rendszer, amely magában foglalja a NATO-t, az Európai Uniót, Japánt, Dél-Koreát, Ausztráliát,
továbbra is meghatározó, bár Trump amerikai elnök politikája mintha lazítaná a tengerentúli hatalom és az európai integrációs szervezet közötti kötelékeket. Szabad szemmel is látszik ugyanakkor, hogy Kína szorgosan igyekszik saját gazdasági és technológiai befolyási övezetet kiépíteni, miközben Oroszország nyíltan szemben áll a Nyugattal. A két ország látványosan közeledik egymáshoz.
Nem ad derűlátásra okot az sem, hogy Irán és Észak-Korea mostanában különleges helyet foglal el a globális tömbösödésben, szerepük destabilizáló lehet a nemzetközi rendszerre nézve.
Irán regionális nagyhatalmi szerepre tör a Közel-Keleten, elsősorban az iszlám síita irányzatához tartozó „ellenállási tengely” révén, nevezetesen a Szíriának, a libanoni Hezbollah szervezetnek, az iraki síita milíciáknak és a jemeni húszi lázadóknak nyújtott támogatással. Ezen kívül nyíltan ellenséges viszonyban áll Izraellel, Szaúd-Arábiával és az az Egyesült Államokkal, viszont egyre szorosabb kapcsolatokat ápol Moszkvával és
Pekinggel. Ebben az összefüggésben még nagyobb aggodalomra ad okot az iráni atomprogram, mivel a nyugati világ attól tart, hogy Irán – mivel az urándúsítás egyre magasabb szintjét éri el – most már rövid időn belül képes lesz nukleáris fegyvert gyártani. Ez pedig regionális fegyverkezési versenyt indíthat el.
Ami pedig Észak-Koreát illeti, hiába elszigetelt országról van szó, mégis csak nukleáris hatalomként tekintenek rá. Rendszeresen tesztel rakétákat, azok néha közvetlenül a Japán-tengerbe esnek, s ezzel, úgymond, ráhozzák a frászt Dél-Koreára, Japánra és Washingtonra is.
Peking nem nagyon töri magát, hogy megfékezze ebben Kim Dzsongun rezsimjét. Ez utóbbi ráadásul az ukrajnai háború óta tüzérségi lőszerekkel nyújt támogatást Oroszországnak, amely cserébe technológiai, gazdasági vagy akár katonai támogatást nyújthat Phenjannak. Az ukrán földön zajló harcokban észak-koreai katonák
közvetlenül is részt vesznek.
Bekövetkezhet tehát a számos szerző által előrevetített konfliktus a nyugati és keleti világ, a két fajta kulturális tér között? Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértő szerint a Nyugat és a Kelet összecsapása már tart, és új fázisba lépett. Mások hangsúlyozzák azonban, hogy ez a mostani tömbösödési folyamat sokkal összetettebb és rugalmasabb,
mint a hidegháborús korszakban. Több pólusú világ van kialakulóban, amelyben országok próbálnak lavírozni az erőközpontok között. Ez a világ tehát inkább „töredezett multipolaritásként” írható le, mintsem klasszikus kétpólusú blokkosodásként – teszik hozzá.
Legalább abban bízhat az ember, hogy a háború nem feltétlenül élő testeket szaggat szét a harctereken, hanem megmarad az úgynevezett technológiai háború és a globális kiberkonfliktus keretei között. Vagyis igazuk lesz azoknak, akik szerint a harmadik világháborút nem feltétlenül tankokkal és katonákkal, hanem hálózatokon és
algoritmusokon keresztül indítanak el. Nem mintha olyan jól járnánk, ha kritikus infrastruktúráink ellen indítanának el kiber- és mesterséges intelligencia alapú támadásokat, ha megbénítanák pénzügyi rendszereinket, elpusztítanák kommunikációs műholdjainkat, hálózatainkat. Mert ha a világpiac összeomlik, a pénzügyi rendszer
káoszba süllyed, és kormányok destabilizálódnak, nem sok vigaszt lelnénk abban, hogy legalább a fejünk és lábunk a helyén van.
Az is baj, hogy a világháború emlegetése sokszor egy nemzet objektív igényeitől független, kinagyított politikai termék, egy adott országvezetés hatalomban maradásának kommunikációs segédeszköze. Gerald Suster brit író és történész írta, hogy „a háború (…) a legjobb módja az elégedetlen lakosság egyesítésének”. Én
hozzátenném: vagy további megosztásának.
Stefan Molyneux ír születésű kanadai filozófus, így fogalmaz: „Nem azok finanszírozzák a háborút, akik döntenek róla, ezt a kellemetlen feladatot az adófizetőkre hárítják.” Ezt már én jegyzem meg: még félni is a mi zsebünkre félünk.
Rovat: VÉLEM ÉN