„Egy pápa soha nem nevezhet meg közvetlenül egy államfőt, nemhogy egy egész országot”. Ezt válaszolta nemrégiben Ferenc pápa a La Nación című argentin lap kérdésére, amely azt firtatta, hogy az Ukrajna elleni háborúval kapcsolatos állásfoglalásában miért nem említette Putyin nevét, vagy miért nem nevezte meg konkrétan Oroszországot.
A Szentatya válasza csak azokból vált ki elégedetlenséget, akik nem veszik figyelembe a katolikus egyházfő sajátos szerepét. Mert igaz, hogy ő maga is egy állam feje, de maga a Vatikán sem úgy tekintendő államalakulatnak, mind bármelyik másik. Országvezetők ugyan rendszeresen tesznek látogatást nála, de diplomáciai szempontból nem államfők találkozójáról van szó. A pápa „audiencián”, azaz „magánkihallgatáson” fogadja őket. A pápa eszmei, lelki, vallási értelemben több, mint egy állami formáció irányítója, hiszen a világ minden katolikusát képviseli, ugyanakkor kevesebb is, mint bármelyik más világi államelnök vagy világi uralkodó. Ez utóbbiak fölött ugyanis saját országukban már nem áll senki, legalábbis rangban, még akkor sem, ha a helyi alkotmányok korlátozzák mozgásterüket. A pápának viszont van főnöke, aki életének minden percében ott áll mögötte, s még csak utasítania sem kell Krisztus helytartóját, hiszen ez utóbbi különleges lelki csatornákon, hitbéli bizonyosságokon és finom belső intuícióin keresztül kommunikál mindenható felettesével.
A pápa tehát sem egy adott konfliktusban, sem pillanatnyi világhelyzetekben nem nevez meg bűnösnek egyetlen érdekelt felet sem, nem ítélkezik konkrét kormányok, de még konkrét terrorszervezetek, bűnbandák, korrupt csoportok felett sem. Ezért fogalmaztak úgy az elmúlt évtizedek pápái, hogy „korunkban sajnos emberek millióit sújtja az éhínség”, vagy „a háborúk, a fegyverek ropogása százezrek halálát okozza” és így tovább. Még a rendszerváltás előtti világban sem nevezte nevén a szocializmust vagy a kapitalizmust, hanem – vigyázva arra, hogy az akkori kétpólusú világban nehogy bármelyik rendszer pártjára álljon vagy ellene forduljon – egyformán ostorozta a kétféle társadalmi berendezkedés embertelennek tartott formáit, a szocializmust kollektivizmusnak, a kapitalizmust pedig individualizmusnak nevezte.
A háborúval kapcsolatban sem arról beszél a mostani pápa, hogy ki az agresszor és ki a vétlen áldozat, hanem a béke ügyét helyezi előtérbe, tehát egy általános ügyben nyilatkozik meg ahelyett, hogy bárkire rámutatna. Minden egyes megnyilatkozásában jelenségeket, elveket értékel, és a hallgatóság maga kénytelen megérteni szavaiból, hogy konkrétan kire haragudjon, vagy kit tekintsen magasztalandónak. A pápa ugyanis nem szokványos szereplője a világpolitikának. Mint már említettem, ő a világi politikusok felett áll, nem politikai irányvonalakat követ, hanem alázatosan és állhatatosan szolgálja a krisztusi békeszeretet parancsát. Persze diplomáciai okokból nem említi az utolsó ítélet eljövetelét, melynek ijesztő előképe a Sixtusi kápolnában, Michelangelo festményéről néz le ránk.
Más kérdés, hogy a politika és a közvélemény egy része, de maga a hivatalos vatikáni kommunikáció is olykor igyekszik megszemélyesíteni a pápák vallási tisztelet alapján mitizált és uniformizált képét. Például egy elnyomott népcsoport nyomorúságos helyzetével kapcsolatban szokás a Szentszék közleményeiben úgy fogalmazni: „a Szentatya szívén viseli”, vagy „a Szentatya fájdalommal állapítja meg”, „a Szentatya keserű szívvel fogadja azokat a híreket” stb.
A katolikus egyház feje tehát ebben a sajátos szerepében próbált közvetíteni legutóbb a békéltetés érdekében. Nem csupán intézményi vezetőként, hanem olyan hús-vér személyként is, aki egykor átélte az argentínai sötét diktatúrák poklát. De most hiába próbált segíteni a mariupoli civilek kimentésében, az orosz hadsereg nem kért a közvetítésből.
Putyin Oroszországa vélhetően nem tekinti illetékes félnek a Vatikánt, hiszen van neki máshonnan egyházi háttértámogatása, mégpedig Kirill pátriárka személyében. Az ortodox egyházfő nem habozott kijelenteni, hogy „az orosz katonák az Antikrisztussal csatáznak”. A két egyházfő – úgy tűnik – eltérő módon értelmezi az égi felhatalmazást, pedig állítólag ugyanazt a mennyei urat szolgálják.
Ezek után mit szóljunk mi, egyszerűbb földi halandók, akiket eleve két ellenséges táborra osztanak az események, és akik még abban sem értünk egyet, hogy ki a jó és ki a rossz, ki a gyilkos és ki az áldozat.