A perzsa sah és Khomeini ajatollah velünk élt a mindennapjainkban, az enyémben elsősorban azért, mert éppen akkor kezdtem hírügynökségi újságírói pályámat a Magyar Távirati Irodában, a lakosságnak pedig azért vált napi élete részévé, mert a Kádár-korszak akkori, a világra valóban nyitott tömegtájékoztatásában ez volt a fő téma. Mondhatnám, akár az egyetlen, mert az iráni események, a sah megbuktatása, a fanatikus tömegek által imádott vallási vezető hazatérése, a későbbi teheráni kormányok, a különféle fordulatok, a forradalmi gárda megalakulása, a nőkre rákényszerített vallási öltözék a magyarországi tévéhíradók, hírmagyarázatok érdekes, olykor szenzációs témája volt. Még a kisgyerekek is bilin ülve – nyilván a tévéből hallották – hangosan mondták ki Khomeini ajatollah nevét. Az akkori vicclapban, a Ludas Matyiban az egyik humorista még rímecskét is faragott mely így hangzott: „Ha meghallom, ajatollah, égnek áll a hajam tollah”.
Akkoriban a szocialista rendszer híradásaiban alig szerepeltek belpolitikai hírek, hacsak nem bizonyos kétoldalú tárgyalásokról, politikusi látogatásokról szóló beszámolók, melyek lényege általában az volt, hogy a felek, úgymond, kölcsönös érdeklődésre számot tartó kérdéseket vitattak meg a kölcsönös megértés jegyében. Ilyen hazai információdömping közepette aligha lehetett csodálkozni, hogy az egyszerű magyar néző, olvasó, rádióhallgató számára a világ 1979-ben az amerikai imperialista politika, a nicaraguai gerillaháború állása vagy az iráni zűrzavar volt. Az tudta fitogtatni tájékozottságát, műveltségét, aki a hírek alapján boncolgatta a teheráni viszonyokat. És mi, az MTI akkori külpolitikusai is az iráni hírek hullámain lovagoltunk, az volt az aznapi kiadás hőse, aki állta a sarat a nemzetközi hírügynökségek e témájú feldolgozásában. És irigykedve néztünk az akkor híres újságíróra, Róbert Lászlóra, akinek Párizsban sikerült feljutnia a Khomeinit Teheránba szállító gépre. 1979 szivesztere előtt a nagyteremben tréfásan a sahra kocintottunk pezsgővel.
És sokat írtunk a csadorról, az iszlám szokása szerint nők számára kötelező viseletről, már csak azért is, mert a sah idején amolyan nyugati típusú volt az élet, külföldi miniszoknyás egyetemista lányokat lehet látni korabeli fényképeken, majd Khomeini rendszere hirtelen visszaparancsolta a nőket ebbe az egyenviseletbe. A forradalmi gárda alakulatai szigorúan lecsaptak az utcán az e parancsot megszegőkre. Munkahelyünkön – ahol akkor még voltak spontán műhelybeszélgetések – sokat fejtegettük, hogy lám, az amerikai hírszerzés, amely a sah hírhedt titkosszolgálatát támogatta, hogyan is tévedhetett akkorát. Vagyis hogy nem számolt a sakktáblán lévő gyalogok erejével. Az uralkodó nemzetközi megbecsülésnek örvendett, virágzó gazdaságot épített fel az olajválságot kihasználva, az olajbevételek révén atomprogramot indított, félmilliósra duzzasztotta katonai erejét, az ottani elit megszedte magát, és a világban amolyan modern iszlám ország képét öltötte magára.
A Wikipédia ma így emlékszik vissza bukásának okaira: a sah szekuláris, az iráni iszlám civilizáció ellenében folytatott politikája és hibás, pazarló gazdasági döntései révén diktatórikus rendszere mind komolyabb ellenzéket termelt ki, amely az iráni forradalom keretében 1979-ben megbuktatta. Hazájából el kellett menekülnie, és az emigrációban halt meg nem sokkal később.
Ezeknek az emlékeknek a tükrében érdekes megfigyelni a mai híreket. Abban az országban ma rendszerellenes tüntetések folynak, a nők pedig ismét levették a fejkendőjüket, és azt kiabálják: „szabadság, szabadság”. Felidéződik bennem, amikor ugyanennek az országnak a népe szinte egyöntetű lelkesedéssel cserélte fel a sah nyugatos liberalizmusát az iszlám törvénykezés rendszerére.
Az idők Iránban is változnak, bár ez az Irán már nem az az Irán. Mint ahogy ez a világ sem az a világ. És mi, hírfogyasztók sem azok vagyunk, akik egykor voltunk.
