Vádlottak padján a kenyér. Legalábbis egyre több dietológus, orvos, orvosbiológus vallja, hogy egyészségtelen. Sőt, azt mondják, hogy a kenyér egyenesen méreg a szervezetünk számára, mert genetikailag ugyanolyanok vagyunk, mint az egykor vadászó életmódot folytató őseink voltak. Ehelyett bőségesen kell húsokat, zsírokat
fogyasztanunk olyan zöldségekkel, növényi táplálékokkal, amelyek nem tartalmaznak sem cukrot, sem keményítőt, semmiféle gyilkos szénhidrátot.
Nem kenyerem megítélni, hogy kinek van igaza ebben a témában, nem is értek hozzá. Ismerőseim és a netes kommentelők közül sokan tettek hitet ketogén vagy paleo jelzővel ellátott diéták mellett, s állítólag fogytak is tőle. Bizonytalanságom viszont abból ered, hogy az évtizedek során megannyi táplálkozástudományi fordulatnak voltunk már tanúi.
Gyerekkoromban az volt a fő reklámszöveg, hogy „a tej élet, erő, egészség”, majd az idők során kimutatni vélték, hogy rákot idéz elő. A vajat a koleszterinveszély jegyében tartották végzetesnek a szívre és a vérkeringésre, helyette a margarint ajánlották, amelyről viszont utóbb derült ki, hogy milyen mélyen ássa alá épségünket. Körülbelül hetven évig tartották vád alatt a zsírt, de a mostani reform-dietológusok nem kevesebbet állítanak, mint azt, hogy nem a zsírtól, hanem kizárólag a széhidrátoktól hízunk. Az említett forrásokból megtudjuk, hogy sokan az inzulinrezisztencia miatt nem képesek fogyni, mert az inzulin ilyenkor nem tud megfelelően kapcsolódni a sejtfelszíni receptorokhoz, ezért zsír formájában tartalékba helyezi a szénhidrátot, például hasunk köré úszógumiként.
Mostanában azt mondják, hogy nem okoz vérnyomás-emelkedést, ha kicsit több sót szórunk levesünkbe, pedig mennyire óvtak ettől az évtizedek során!
Eljött volna a kenyér alkonya? Akárhogy is van, nem tudunk lemondani róla. Mert nem csupán az élet alapjának nevezték évszázadokon át, de a tápértékén túl az általános emberi kultúrában jelképpé, nyelvi fordulatok, szólások részévé vált. Miatyánktól
mindennapi kenyerünket kérjük. Azt mondjuk a magát és családját fenntartóra, hogy „kenyérkereső”. Ha megöregszik az ember, akkor „megette kenyere javát”. Az egy háztartásban élők „egy kenyéren élnek”. Egy konfliktus két szereplője között „kenyértörésre került sor”. Az adósokat arra figyelmeztetik, hogy „kölcsönkenyér visszajár”. Ha pedig túlságosan nagy erőfeszítést igényel egy szakma, foglalkozás, akkor
„nehéz kenyérnek” nevezzük.
A keresztény vallásban az eucharisztikus imádságban a kenyér lényege Krisztus testévé, a bor lényege pedig Krisztus vérévé változik át, emlékezve az utolsó vacsorán történtekre.
A történelemben még „nemzetisége” is volt a kenyérnek, legalábbis amikor nacionalista ellentétekről volt szó. A huszadik században a szlovák nemzeti retorikában gyakran elhangzott, hogy a szlovák „a saját kenyerét akarja enni a saját földjén”, ezzel szemben a magyar földesúr vagy állam, úgymond, más kenyerét vette el. Erdélyben a román
parasztmozgalmakban gyakran hivatkoztak arra, hogy (idézem) „a kenyeret elveszik előlünk”, arra hivatkozva, hogy a föld nagy része a magyar nemesség birtokában volt. A második világháború után, a kitelepítések idején a magyarországi és csehszlovákiai németeket gyakran azzal támadták, hogy (megint idézek) „nem a mi kenyerünket
ették, hanem a németekét szolgálták”, vagyis hálátlanok voltak a befogadó ország kenyerével szemben.
De a nem pusztán jelképes, hanem valóságos kenyér nélkül milliók halnának éhen a Földön, és halnak is sokan ott, ahol hiányzik. Szűkölködés ott, ahol a túléléshez több kenyér kellene, és pazarlás ott, ahol az egészséges túléléshez éppen kevesebb kenyér kellene.
Böjte Csaba szavait idézem: „Sokan mondják, hogy a mai embernek milyen
nehéz az élete. Hát, olyan húsz-harminc kilóval nehezebb, mint kéne. A legtöbben arra a szóra keresnek rá az interneten, hogy fogyókúra. Ezt alkalmazhatnánk az életünkre is, szabaduljunk meg a feleslegtől”.
Sokat lehetne beszélni arról, hogy társadalmainkban mi minden felesleges, de a lényegi kérdés inkább az, hogy mi minden hiányzik.
Arról már szóltam, hogy a planéta számos pontján éppen a kenyér hiányzik. De ott sincs rendben minden, ahol bőségesen van belőle. A tekintélyuralmi rendszerek ugyanis sokszor ezzel legitimálják hatalmukat, úgy tesznek, mintha ők, a hatalom birtoklói adnák ajándékba a kenyeret.
Az ókori költő, Juvenalis egyik szatírájában szerepel az a mondás, hogy „…duas tantum res anxius optat, panem et circenses”, vagyis a római nép csak két dolgot kíván: kenyeret és cirkuszt.” A költő szerint a római birodalom a népnek éppen ezt az igénytelenségét használta ki, hogy elvonja az alattvalók figyelmét sok más fontos dologról. Ez a mondás ma is sokszor elhangzik korszerűsített formában.
A politika tehát vissza is élhet a kenyér kultuszával, amennyiben azzal csak helyettesíteni akarja a szabadságjogok és más fontos dolgok biztosítását. „Jogot a népnek, az emberiség / Nagy szent nevében, adjatok jogot” – írta Petőfi, aki a Nép nevében című versében a kenyér és a társadalmi egyenlőség iránti óhajt szervesen összekapcsolta,
hangsúlyozva: „S a nép hajdan csak eledelt kivánt, / Mivelhogy akkor még állat vala; / De az állatból végre ember lett, / S emberhez illik, hogy legyen joga”.
A mai politikai életben sokan figyelmeztetnek arra, hogy a kormányok ne csak választási kampány idején adjanak kiugróan magas összegű szociális juttatásokat, támogatásokat, hanem a szűk hatalmi érdekektől függetlenül, a gazdaság teljesítményét figyelembe véve, a valódi igazságosság jegyében, egyenletesen elosztva a választási ciklus közepén is. Máskülönben a kenyér sületlen marad, a kampánybeli cirkuszok pedig nem biztosítanak sem jóllakást, sem társadalmi önbecsülést.