„Nézze, fiatalember! Nem kell ám mindent tudni!” Ezt egykori mesterem mesélte, felidézve, hogy amikor fiatal újságíróként – még az ötvenes években – Moszkvában kiküldött tudósítóként vett részt egy eseményen, egy szovjet tábornok szájából hangzott el az iménti mondat a folyosón. Bizalmasan mondta ezt neki a magas rangú katona, amolyan szelíd tanácsként.
Mert vannak titkok, amiket jobb nem tudni. Itt nem a bűnszövetkezetek, maffiák, korrupt véd- és dacszövetségek belső titkairól van szó, hanem a teljesen törvényes, a politika által, úgymond, szükségesnek tekintett titkokról, melyek hordozói tökéletesen legitim testületek, a titkosszolgálatok a hordozói. Ezek a szervek az államapparátus részei, róluk tudjuk a legkevesebbet mi, kívülálló halandók, mégis ezek a napi politikai híradások állandó szereplői olyannyira, hogy éppen ellenkezőleg, azt a benyomást keltik bennünk, mintha nagyon is sokat tudnánk róluk.
Főleg a múlt rendszereknek – így a Ceausescu-korszaknak vagy a második világháború hírszerző és kémelhárító szerveinek – a történetéről bővülnek egyre ismereteink, legalábbis amolyan bestseller műfajban. IIyen érdekfeszítő olvasmánnyá nemesültek a történelem legendás hírszerzőinek élettörténetei. Említhetném Richard Sorge egykori német kommunistát, a szovjet katonai hírszerzés hivatásos munkatársát, aki a második világháború idején német újságírói fedéssel Japánban kémkedett a Szovjetunió számára. Vagy Kim Philby szovjet kémet, aki a brit hírszerzés vezető beosztású tisztje lett, és kettős ügynökként dolgozott 1963-ig, amikor a Szovjetunióba menekült a fenyegető leleplezés elől. Kevésbé ismert, csupán Kun Miklós történész egyik előadásából tudtam meg, hogy Sztálin annak idején meg akarta gyilkoltatni Titót, s ehhez Costa Rica belgrádi nagykövetét, a szovjet hírszerzés beépített ügynökét akarta megbízni ezzel a feladattal, de ez utóbbi megtagadta ezt. Pedig ez az ember korábban már robbantásos terrorcselekményeket is végrehajtott Dél-Amerikában. Sztálin halála után hazahívták Moszkvába, de kirúgták a titkosszolgálatból, és jó nevű történészként folytatta pályafutását. Josziv Lavreckij néven magyarul is megjelent például Che Guevaráról írt, rendkívül olvasmányos könyve.
Hosszú története van az amerikai és szovjet kémtevékenységnek a hidegháború idején. A Szovjetunió felbomlása után egyik oldalon sem szűntek meg a titkos akciók. Az orosz FSZB, az egykori KGB utódja, valamint a az amerikai CIA neve az utóbbi évek napi híradásaiban túlságosan is gyakran szerepel.
De így is inkább a virtuális valóságot véljük ismerni e témában. Az amerikai filmek egy részének főszereplője sokszor a dicstelen érdekeket szolgáló CIA, s e történetek végén le is lepleződnek a hírszerző hivatalon belül működő klikkek galád cselekedetei. De idézzük fel a James Bond-filmeket, amelyek meseszerű sztereotípiáját adják a tetőkön átugráló, pofonokat osztogató, rejtett helyekre bravúrosan behatoló, nők seregét magáévá tévő ügynöknek. Ez a mesevilág-ábrázolás persze (József Attila szavait idézve) még a valódit sem mutatják, nemhogy az igazat. Nagy politikai botrányok idején a széles körű önállósággal rendelkező titkosszolgálatokat tehetik meg bűnbaknak, a titkos szervek viszont visszamutogathatnak, hogy a parancs, úgymond, felülről jött.
Rákatintottam a Nemzetbiztonsági szemle című folyóirat egyik számára, amelyből kiderül: a titkosszolgálati pályakörre jelentkező újoncok eleinte könnyen élhetnek át belső konfliktust, hiszen a majdani fedőszerep hitelessége érdekében „hazudni” kell, az információgyűjtés során „leskelődni”, „hallgatózni” szükséges. A tanulmány szerint ezt az erkölcsi színezetű, belső konfliktust úgy lehet csak feloldani, ha a munkatársban tudatosodik, hogy – mint olvasom – alapvetően jó ügyet szolgál, a „jó oldalon” áll. Ezt a mondatot kénytelen vagyok úgy értelmezni, hogy a célnak állítólag szentesítenie kellene az eszközt.
Ilyenkor makacsul merül fel a kérés, hogy mi is a cél. Ugyanis a társadalmak ezen a tájon polarizált módon megosztottak, mindkét térfél megkérdőjelezi a másikon lévők létjogosultságát. Emiatt az átlagember politikai és hitrendszere határozza meg, hogy a mit tekint „jó” vagy „rossz” titkosszolgálati tevékenységnek, vagyis ki érzi úgy, hogy a szervek egy hatalom önös érdekeit szolgálják csupán, avagy az állam, a nemzet függetlenségét, a nép jólétét védelmezik a titokkezelés amúgy gyúlékony eszközével. Itt csengenek vissza a volt szovjet tábornok szavai, miszerint „nem kell mindent tudni”. Ez történelmi intés tehát az utca emberéhez, miszerint az egészség megőrzésénél nincs fontosabb.
