Még vatikáni tudósító voltam, amikor viszonylag jó barátságba kerültem egy akkori magyar jezsuita pappal. S bár én ateistaként egészen más szemüvegen keresztül néztem a világot, igazi szellemi kihívás volt számomra, hogy mégis közös pontokat találjak kettőnk eltérő szemléletében. Hiszen mindketten azonos emberi értékeket vallottunk, az emberi jóságnak ugyanazokat a formáit tekintettük követendőnek, és mindketten az emberi gonoszságnak és gyarlóságnak ugyanazokat a megnyilvánulásait tartottuk elvetendőnek. „Mégis, mi a különbség ebből a szempontból a te istenhited és az én istenhit nélküliségem között, ha mindketten a jóra törekszünk?” – tettem fel a kérdést. Ő így válaszolt: „Talán az, hogy az én életemben több a fék, az önmegtartóztatás”.
Ezek a szavak azóta is visszhangzanak bennem, most különösen, hogy Ferenc pápa magyarországi látogatását készítették elő az elmúlt hetekben. Magyar kormánypolitikusok hangsúlyozták: bár a szentatya kettős minőségében, egyrészt a katolikus egyház vezetőjeként, másrészt a Vatikán államfőjeként érkezik az adott országba, az esemény alapvetően „lelki természetű” apostoli látogatás lesz.
Valóban, Ferenc pápa ezúttal is elsősorban a hívőkhöz, nem pedig a politikusokhoz érkezik látogatásra. Más kérdés, hogy a mai hívők világa sokkal tarkább képet mutat, mint a korábbi évszázadokban vagy évtizedekben. Mintha nem lenne olyan éles a határ a valódi hívők és a valódi ateisták magatartása között.
A G7 gazdaságpolitikai magazin egyik cikke beszámol egy nemrég végzett felmérésről, amely kimutatta, hogy bár Magyarországon a vallást, felekezetet választók hét tizede a katolikus egyházhoz tartozik, és a katolicizmusban a vasárnapi szentmise-hallgatás elvileg kötelező lenne, a társadalmi felmérések szerint csak az emberek hét-kilenc százaléka vesz részt heti rendszerességgel szertartáson. Csupán további bő tíz százalék van ott a templomban havonta legalább egyszer.
Mint a szerző írja, a templomlátogatás visszaesése tágabb nemzetközi trendbe illeszkedik: lényegében egész Európára jellemző a vallási aktivitás csökkenése. Az országok közötti különbségek persze jelentősek. A nagyjából a vallás visszaszorulásaként leírt szekularizációs folyamat a valamikor protestáns Észak-Európában már annyira előrehaladt, hogy ott a további csökkenésnek sincs sok tere már. Ehhez képest a hagyományosan erősen katolikusnak számító íreknél, lengyeleknél, portugáloknál, olaszoknál relatíve nagyobb az aktivitás, bár Lengyelországban például a fiatalabb generációknál az egyházias vallásosság szintén annyira bezuhant, hogy már-már vallási összeomlásról lehet beszélni.
Ezek alapján a cikk írója levonja a következtetést: Európában Magyarország a viszonylag kevesebbet imádkozó országok közé tartozik. Nemcsak a lengyeleknél, de a többségében szintén katolikus Szlovákiánál, Horvátországnál, Ausztriánál is kisebb a vallási aktivitás mértéke.
Ehhez képest azonban az ateisták vagy az agnosztikusok egy része sokszor nyilatkozik úgy, hogy valahol ők is hívők, csak éppen nem úgy, nem a vallásosokra jellemző formában tekintenek a kifürkészhetetlen sors transcendens irányítójára. Igen, ők maguk is bizonyos formában „imádkoznak”, csak éppen nem így hívják a véletlenszerűséghez folyamodó könyörgésüket, hanem úgy fogalmaznak: remélem, drukkolok, hiszem, hogy sikerül stb. Az emberi lehetőségek határain túli kiszolgáltatottság érzése mégis inkább azt mondatja némelyik ateistával: „Istenem, kérlek, legalább egy percre létezz nekem!”
Mindebből láthatjuk, hogy az ember belső lelki énjében a hit, a vallás és annak megjelenítési formája milyen bonyolult, összetett, több rétegű. A világi hatalmak, kormányok azonban meglepően leegyszerűsítve propagálják mind a mai napig az úgynevezett keresztény értékeket, melyek amúgy általános emberi értékeknek számítanak. Feltétlen, tömeges, egynemű támogatást szerezni az emberektől egy adott politikai kurzus számára ugyanis csak végletes leegyszerűsítéssel lehet.
A Vatikán ehhez képest már évtizedek óta rugalmasabban viszonyul az említett értékekhez. Emiatt keresztény kurzusú kormányok számára kényelmetlenül hangzik, amikor egy pápa a korábbi dogmákhoz képest kicsit árnyaltabban, sokrétűbben, korszerűbben viszonyul korunk emberi és politikai viszonyaihoz.
Így tesz Ferenc pápa is, amikor például populista vezetők szónoklatairól beszél, amelyek szerinte sérelmeket, gyűlölködést szítanak a képzelt ellenségekkel szemben, hogy eltereljék hallgatóságuk figyelmét a valós problémákról. Vagy amikor felemeli szavát a zsidók, a cigányok, a homoszexuálisok üldözésével kibontakozó gyűlöletkultúra ellen. Vagy amikor kifejti, hogy a növekvő nacionalizmus falakat emel, és újból feltámasztja a rasszizmust és az antiszemitizmust. Vagy amikor azt mondja: jobb, ha valaki inkább ateista, mint ha olyan álszent katolikus, aki kettős életet él.
Mi más ez, ha nem a fékekre és az önmegtartóztatásra vonatkozó felszólítás az emberek és a politika számára? Ezért jutott eszembe egykori pap barátom kijelentése.
