Egyes oroszországi történészek felidéznek egy legendaszerű történetet, miszerint Sztálin, aki rossz viszonyban volt fiával, egyszer így korholta őt: „Netán Sztálinnak képzeled magad? Te nem vagy Sztálin. És én sem vagyok Sztálin” – dörgött az akkori teljhatalmú nagyúr, s közben a falon lévő nagy rajzra mutatott, melyen az ő nagy méretű rajzolt képe volt látható. „Látod, ő Sztálin!” – mondta.
A történetet nem erősítette meg semmiféle krónika, de jól példáz egy történelmi világjelenséget. Eszerint a tekintélyuralmi vezetők hatalmának legerősebb támasza az, hogy a köréjük rajzolt kultusz már nem a valódi hús-vér emberről szól, hanem mindarról a szimbólumrendszerről, amelyet az általa felügyelt hatalmi propagandaapparátus faragott belőle. Ikonná, szoborrá, totemmé, bálvánnyá, emlémává, politikai cégérré változtatták arcát, egész alakját. Nincs benne valódi élet, mégis harsányan hirdeti a legfőbb vezetőre aggatott szabványtulajonságokat, melyek hihetetlenül pozitívak, mintha nem is emberről, inkább valamiféle szupermanről szólnának, sőt, egy adott ország hagyományaitól és kulturális színvonalától függően akár istenszerű lényről is.
A személyi kultusz propagandája azonban roppant furfangos. Ugyanis a légiesített bálvány rendkívüliségét abban is erősíteni próbálja, hogy le akarja hozni alakját a földre, mindennapi élethelyzetekbe próbálja beilleszteni. Ezért van az, hogy Sztálin, Lenin, Ceausescu, Rákosi, Kim Dzsong-un és mások fotókon, festményeken gyermekeket tartanak karjaikban. A sztereotípia szerint a képességekben, bölcsességben és erkölcsileg is felettünk álló személyek egyszerű emberek. Lenin szerénységéről, önzetlenségéről, közvetlenségéről például Makszim Gorkij kis könyvecskét is írt, Sztálin, Ceausescu, Rákosi dicsőségét önként és dalolva megírt versek is hirdették, sőt, némelyikük maga is költői szárnyakat suhogtatott..
Amikor viszont jönnek a politikai fordulatok, melyek nagy része inkább az eliten belüli erőviszonyok megbillenése révén történnek, a szimbólummá csontosodott embert a maga fizikai valóságában is elűzik, esetleg megölik. És akkor már nem hivatkozhat arra, hogy ő nem azonos a róla kialakult képpel, varázstalanított lénye nem térhet vissza magánemberi terepére, mert a magánember még hatalmának csúcsán örökre megszűnt. Annyira, hogy utólag sokan megélnek a deheroizálás, azaz a hőstelenítés történeti feltárásából. Például annak leírásából, hogy ezek a diktátorok nem is szerették a gyerekeket, sőt, utálták őket
Ezek persze régi korok despotái, fellélegezhetünk, hogy ma már legfeljebb csak Észak-Koreában létezhet ilyen. Ami Putyint illeti, azok, akik jóval az említett korszakok után születtek, hajlamosak bizonytalankodni azzal kapcsolatban, hogy Putyin agresszor vagy áldozat, s hogy hazájában diktátornak számít-e vagy jóságos atyuskának.
Kérdés, hogy a szelídebbre hangolt mai társadalmakban – ahol nem végzik ki az embert vállalt véleménye miatt, de a hatalom azért nagyon haragszik a renitensekre – felismeri-e a társadalom, hol végződik a jog mozgástere, s hol kezdődik a végrehajtó hatalom illetéktelenül túlzott térfoglalása, például az agyak feletti uralma. Ez nem csupán kelet-európai dilemma, a nyugati társadalmakban is létezik.
Tehát nemcsak a diktatúrákban, hanem a parlamenti demokrácia körülményei között is mesterségesen formálják minden politikus imázsát. Erre mondják ferdült magyarsággal, hogy „meg kell csinálni az arcát”. Vagyis a hatalomért versenybe szálló bármilyen jelöltnek, akárcsak a már hatalomban lévő politikusnak nem elég valamilyennek lennie, olyannak is kell látszania.
S talán éppen ez planétánk társadalmainak legnagyobb betegsége. Az emberek ugyanis Keleten és Nyugaton egyre kevésbé a gazdasági, szociális programok ismeretében voksolnak a választásokon, hanem versengő látszatok, hangulatok, mediatikus ingerek alapján. Emiatt karaktergyilkosságok, kitalált „kabátlopási esetek”, kifordított szavak, csonkított idézetek, bekódolt előítéletek, vagy áhitatos bálványimádatok pótolják tudáshiányunkat.
—————
Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2022. március 25-én.