„Fitalember! Engem nagyon érdekelnének az Ön politikai nézetei, az, hogy miként vélekedik a különböző politikai pártokról. De figyelmeztetem: ezt nem az anyagaiból szeretném megtudni!” Ezekkel a szavakkal fogadta az újonnan munkába lépő ifjú újságírót a nyolcvanas évek elején Sergio Lepri, az ANSA olasz hírügynökség egykori vezető szerkesztője. Intelme nem a véleménycikkekre vagy kommentárokra vonatkozott, hanem a hírközlésre, a tényanyagok tálalási módjára. Ez a mondat félreérthetetlen
hitvallás volt a nyugati világ egyik legfőbb elvével kapcsolatban, miszerint a sajtót a parlamenti demokrácia körülményei között a „negyedik hatalomnak” tekintik. Vagyis teljesen pártatlannak kell lennie, egyenlő távolságot kell tartania a politikai élet mindegyik szereplőjétől.
Egy régi politikai és társadalmi gondolatról van szó, amely azt fejezi ki, hogy a média a három hagyományos hatalmi ág (vagyis a törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltató) mellett egy különálló, rendkívül fontos ellenőrző szerepet tölt be. A kifejezés eredetileg Edmund Burke 18. századi ír politikusnak, államelméleti gondolkodónak és a modern brit konzervatív politika egyik megteremtőjének a nevéhez fűződik.
A média természetesen nem hivatalos hatalmi ág, de ha ebben a szellemben, tehát eredeti szerepének megfelelően működik, akkor a többi hárommal azonos súllyal rendelkezhet a társadalomban. Mégpedig azért, mert ellenőrzi a hatalmat, feltárja a visszaéléseket, a korrupciót, adott esetben felelősségre vonja a politikusokat, és mindenfajta politikai nyomás nélkül, objektivitásra törekvően tájékoztatja a nyilvánosságot.
Igaz, a „sajtó mint negyedik hatalom” gondolata még a klasszikus, szerkesztett újságok korában született, de az idők során valahogy átalakult, mondhatjuk akár úgy is, hogy eltorzult ez a szerepe. A hagyományos újságok, hírügynökségi anyagok egy része ugyan tartotta magát még a pártatlanság mozgó szőnyegén, de a közösségi média felszabdalta ezt a hatalmat, amely szétosztódott például a Facebook, az X, a TikTok, a
YouTube és több más platform között. Ebben a tolongásban bárki lehet „hírforrás”, az információ terjedése algoritmusok szerint történik, a tartalom pedig gyakran nem ellenőrzött. Vagyis a „sajtó” ma már nem egy viszonylag egységes intézmény, hanem millió egyéni szereplő és platform együttese.
Mindez persze új problémák forrásává válik, a gyorsaság sokszor szembekerül a hitelességével, a sebes tájékoztatás a dezinformáció melegágyává is válik, villámgyorsan terjednek az álhírek, felfújódnak a véleménybuborékok, hogy a mesterséges intelligencia szemfényvesztéseiről ne is beszéljünk. Az említett „negyedik hatalom”
inkább a platformok kezében van, sok elemző szerint nem is a sajtó, hanem a nagy techcégek váltak kulcsszereplővé, ők döntik el algoritmusokkal, hogy mi jusson el az emberekhez.
A különböző országokban ez a jelenség inkább csak arányaiban különbözik. Az erős de polarizált médiával rendelkező Egyesült Államokban a sajtó hagyományosan erős ellenőrző szerepet tölt be, a szólásszabadság pedig szent. Nagyon sok az egymással versengő médium, és erős hagyományokkal rendelkezik az oknyomozó újságírás. Európában (főleg Németországban, Franciaországban és a skandináv országokban) viszont általában erősebb a közmédia, szigorúbbak a médiatörvények, nagyobb
hangsúlyt helyeznek a sajtóetikai szabályokra.
Ami Magyarországot illeti, ott koncentrált és politikailag érzékeny a médiatér, erős politikai befolyás érződik egyes médiumoknál, és a közmédia szerepe is vitatott. Kevesebb a valóban független nagy médium, párhuzamos „valóságok” kerekednek ki a különböző sajtótermékekben, a közbizalom pedig erősen megosztott. Romániában legalább még vannak olyan tévécsatornák, amelyek megtartották a hagyományosan pártatlan tájékoztatás üdvös szokását.
Nyugdíjas újságíróként, mint aki már többféle történelmi korszakban élte meg az alárendelt, majd felszabadult, majd ismét alárendelt sajtó időszakait, fájdalommal tapasztalom, miként vesztette el ezen a tájon a sajtó „negyedik hatalmi, ág” szerepét, s miként válik egyre inkább a tulajdonosi és kormányzati háttérből parancsuralmi eszközökkel irányítók propagandai bábjává. Nemhogy negyedik hatalom, hanem eszköz, szócső, politikai harsona. Az olasz főszerkesztőnek, Lepri úrnak az egykori ifjú kollégához intézett intelmei ma már olyan távoli emléknek tűnnek, mint hajdanvolt nagyapám fiatalkori hőstetteinek a történetei.