Egyelőre senki sem tudja teljes felelősséggel megállapítani, miért is halt meg egyik pillanatról a másikra egy sarkvidéki börtön udvarán Alekszej Navalnij orosz ellenzéki politikus. Ezért csak feltételezések látnak napvilágot: az áldozat felesége és a nyugati országok vezetői holtbiztosra veszik, hogy Vlagyimir Putyin közvetlen utasítására lépett működésbe a végzetes vérrög a fogoly ereiben, mások viszont – mint például a magyarországi kormányközeli elemzők – igyekszenek lojálisan bizonygatni a teljhatalmat élvező orosz elnök ártatlanságát azzal, hogy Navalnij maga is tehet testének elgyengüléséről, mert hisz eleve beteg volt, korábban éhségsztrájkot is folytatott.
Tény, hogy a nyugati kormányok is az orosz hatóságokat teszik felelőssé ezért a hirtelen halálért, mint ahogy a korábbi években is tették más politikai merényletek esetében. Azt nem tudjuk, hogy milyen hírszerzési vagy orosz ellenzéki körökből származó információk alapján állítják ezt ilyen határozottan, de az effajta ügyekben csak annyi bizonyos, hogy semmi sem bizonyos, legfeljebb – ahogy mondani szokták – „életszerű” lenne a dolog.
Mert a politikai gyilkosságok többségének ilyen a természete, legtöbbjüket a titok fátyla borítja. A Kennedy-gyilkosság valódi megrendelőit mind a mai napig homály fedi, mint ahogy azt sem tudni, kinek az utasítására gyilkolta meg egy magányos elkövető egy színházi páholyban Abraham Lincoln volt elnököt a XIX. században. Az már ismeretessé vált, hogy a nyolcvanas években, még a kommunista lengyel vezetés idején kommunista ügynökök oltották ki a ma már boldog Jerzy Popieluszko katolikus pap életét, de csak sejteni lehet, hogy milyen hatalom volt ebben érdekelt.
Az ilyen bűncselekmények elkövetésében azért vetül a gyanú árnyéka egy adott tekintélyuralmi rendszer vezetőire, mert elkerülhetetlen a kérdés, miszerint „cui prodest?”, vagyis kinek áll az érdekében. Még akkor is, ha elképzelhető, hogy a hatalom csúcsán álló diktátor nem is tud róla, vagy ha igen, akkor is jól jön a magyarázat, miszerint „alsóbb szinten”, mondjuk, titkosszolgálatok fundálták ki a merényletet, persze ezt a fennálló rendszer érdekében tették.
A titok és az érdekeltség szempontja mellett van egy harmadik is, mégpedig a titokhordozó személy eltávolításának a kényszere. Itt említhetjük Anna Politkovszkaja orosz tényfeltáró újságíró meggyilkolását, amelyet – mint később kiderült – Borisz Abramovics Berezovszkij orosz vállalkozó megrendelésére hajtott végre egy csecsen bűnöző. Igaz, itt már amolyan maffia jellegű elhallgattatásról van szó, de az elmúlt másfél évszázadban megrendítő szimbiózis látszott kialakulni a tisztesség látszatára törekvő politika, a piaci versenyben cinkelt lapokat is kereső nagyvállalkozói csoportok és az eszközök széles tárházát gátlástalanul alkalmazó szervezett bűnözés között.
És nem beszéltünk még a politikai gyilkosságok negyedik hajtóerejéről, a szimbolikus jellegről. A hetvenes években olasz és német terrorista csoportok kiválasztottak egy-egy olyan „célpontot”, amely az adott rendszer jelképeként is tekinthető. Az olasz Vörös Brigádok például ezért rabolták el és ölték meg Aldo Moro egykori kereszténydemokrata politikust azzal az indokkal, hogy egy háborúban az „állam szívét” kell támadni.
Az, amit viszont nehezen lehet beilleszteni ilyen egyértelmen a sorba, az az úgynevezett koncepciós gyilkosság. A kommunista rendszerekben volt ez jellemző. A rettegett Sztálin saját pártjának, rendszerének a legkülönfélébb szintjén tevékenykedő tisztsélgviselőit irtotta ki, és nehéz volt megállapítani, hogy milyen közvetlen érdekeltség alapján választotta ki íróasztalnál ülve az áldozatait, akik még csak nem is voltak rendszerének ellenségei.
A hatalom legtetején állók egészsége sincs teljesen biztonságban. Mert másoknak is kell az a hatalom. Így Julius Caesar diktatórikus hajlamai is ellenkeztek más körök érdekeivel, bár Brutus így érvel Shakespeare drámájában: „Neki meg kell halni, személyes ok nem indít ellene, csupán a közjó”. Hát igen, Bánk bán is a közjóval indokolta Gertrudis megölését, Nicolae Ceausescut is ilyen indokkal küldték a másvilágra azok, akik érdekeltek voltak ebben.
Joggal teszem fel magamnak a kérdést: miért is kell oly sokszor fizikailag megsemmisíteni az ellenérdekelt vetélytársakat? A válasz egyértelműnek tűnik: azért, mert szavaikkal, tetteikkel, puszta létükkel túlmutatnak saját biológiai valójukon, igazi emblémává, esetleg titokhordozóvá, jelképpé váltak. A politikai gyilkosságok megrendelői azonban nem mindig ismerik fel a valóságot: az áldozatok ilyenkor mártírrá válnak, s mint tudjuk, holttesteik bumerángként ütnek vissza. „Izzó vastrónon őt elégetétek, de szellemét a tűz nem égeté meg, mert az maga tűz, úgy vigyázzatok!” – fogalmazza meg ezt az igazságot nagy költőnk, Petőfi Sándor.
De hiszen vannak ma is olyan tekintélyuralmi rendszerek, amelyek felismerték ezt az összefüggés, és ravaszabb megoldáshoz folyamodnak, ez pedig nem más, mint a karaktergyilkosság. A politikai ellenfeleket elegendő csak lejáratni. Ez nem is nehéz, mert mindenkinek van valamilyen tulajdonsága, szenvedélye, nem száz százalékig tiszta ügye, nem elég meggondoltan megfogalmazott mondata, amelyet égre kifeszített vászonra lehet óriásira nagyítani. Ha pedig nincsenek ilyenek, akkor mi sem könnyebb annál, mint belehazudni. Ügyes karaktergyilkosok még azt is el tudják hitetni, hogy Piroska nagymamáját joggal ette meg a szegény farkas, hisz belekényszerítette őt a nyugati meseíró.